Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - Koncsol László: Fekete, sárga, fekete (vers)
KONCSOL LASZLÖ Fekete, sárga, fekete Apám még otthonosan mozgott a héberben: megújított hite a betölt próféciákra épült, s ha Károlinál elsikkadt ez vagy az az árnyalat, szüksége volt rá. Tudva ezt, meg amit még tudni kell, néhány könyvszerető zsidó szomszéd átjárt hozzánk, könyvért, ezért-azért, egy kis eszmecserére. Szerette őket a falu, a szabót, a boltost, a cipészt, a rongykereskedőt. Náluk szagoltam legeslegelőször a szatócsboltok édes, messzehívó fűszerillatát, s ha ilyet érzek, ma is ők jutnak róla eszembe. Játszottunk gyermekeikkel, s nekünk is jutott olykor az ünnepi kovásztalan kenyérből. Vézna, hajlott, félszeg fiúcskák, áttetszőbbek a vaskos parasztgyerekeknél, lebegők, szállni készek, mint magam is. Ungvári nagyanyám zsidó szomszédai, be-bekopogó nénikék. A lilaszájú néni, görnyedt kis öregasszony, halk mosolyával. Kaftános-kalapos, csupaszakáll, ortodox fekete férfiak az utcán: zord méltóság, titokzatos, időtlen erő. Megfordultam az ungvári zsidó iskolában. Egy szomszéd vitt be, útban nem tudom hová. Zárt szögletes udvar, átrium, magába forduló, csak befelé nyitott világ, oszlopos kerengő vagy csak egy széles tornác. Termek nyíltak alóla. Minden osztály ajtaja nyitva-tárva, s tömve mind gyerekekkel. Minden fiúcska fején fekete kalap, s a termekben egy-egy kaftános-kalapos tanító, bottal, hogy úr legyen a konok zsivajon. Minden fej felénk fordul, s felcsap a lárma. Kijön a keresett tanító úr, s megsimítja fedetlen fejemet.
