Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - Koncsol László: Fekete, sárga, fekete (vers)
A sárga csillag. A felkorbácsolt gyűlölet. Akkortájt tanultam meg először, milyen, ha oktalanul gyűlölik az embert, már rügy korában, rögtön a többi rügy. Vendégségben voltunk egy ungvári mérnök családnál, de unatkoztam, s lementem a ház elé, a városi parkba. Gyerekek rolleroztak ott, s próbáltam volna elvegyülni, de egy fiúcska rám rivalít: — Zsidó! — Lassan a ház faláig hátráltam, odatapadtam, s ők ott keringtek a sétányon, járták a roller-táncot körbe-körbe, akár egy vad törzs, véres roham előtt, s fújták gyermekhangon a primitív, két hangra épült harci dalt: — Zsidó, zsidó, zsidó, zsidó, zsidó ... — Vagy kétszer zsidóztak még le gyermektársaim, tán véznaságom, félszegségem, szeplőim vagy bronz hajam miatt, s tudom, mi a megcsúfoltatás, érzem, milyen lehet a pária-lét. Hogy is ne tudnám, ha később anyanyelvemért kaptam meg többször ugyanezt, sőt egyebeket is. Aztán az elhurcolásuk. Apám mondta, hogy néhányan fölkeresték, és elbúcsúztak tőle. Imádkozott, biztatta őket, hogy visszajönnek, de ők már tudták, hogy nincs onnan visszatérés, hacsak nem az északnyugati szelek süvöltő, fekete szárnyain. Én nagyanyámnál voltam akkor, s jöttek elbúcsúzni sorban, jött a lilaszájú néni mosolyogva, s ment, és vitte a motyóját, tipegett a begyűjtőhelyre. — Gazemberek! Átkozott gazemberek! — fakadt ki szikár, görbe hátú nagyanyám. — Verje meg őket az Isten, amiért ezt művelik az ártatlanokkal! Hát még ha tudta volna, mi sorsra jutnak s jutunk! Nem tudta, nem sejtette, de remegő, mély, vad hangú átka megfogant.
