Irodalmi Szemle, 1982
1982/10 - LÁTÓHATÁR - Vladimír Holan: Versek
Félelem Ez a fal fekete. Ez a másik fal fekete. Fekete vagyok ahhoz, hogy fölismerjem, nem kell meggyújtanom a lámpát. Vagy, mondjuk, el akarjátok rejteni társatokat a tolakodó tekintetek elől, s egyszerre csak, mintha üvegajtókon hatolnátok át, bizonytalanul hosszú jövőbe léptek. S meg kell jegyeznünk, hogy az Ismeretben (iszonyodva) védelmez, avagy (iszonyodva) védett akar lenni. A szeme, a csápok előreszegezett Kopjái között, mintha ráknak a szeme lenne, de e kopják nem támadnak, hanem védenek — az ember akkor védi magát az idegenektől, ha önmagát veszélyezteti. Nincs erősebb összefüggés, mint e sorok közötti. S meg kell jegyeznem, hogy imádom a délről induló folyókat, szerintük állapítom meg, hogy merre induljak kelet felé. De az én érzékszerveimben gyilkosság van. S így a benső — bár csupán vendég a testben — fél kopogtatni. De ez immár az ördög titka. Temető Azt az ünnepélyt egyszer, régen már átéltem, de a történés színhelyére még csak most utazom el. Nem a megvetés vagy a csalódás dicsfényéért, mert tudom, hogy az az ünnepély immár csak származékos, az én magányos s pompásabb ünnepélyem visszfénye. Talán csak azért megyek oda, hogy tánc közben, az ablak felé sodródva s a hold másodlagos fényét látva rádöbbenjek: az ilyen „valódi“ ünnepélyeket éppen a holdfény miatt rendezik mindig este, alkonyat után. E másik ünnepélyt semmivel sem gyanúsítom, s nem óhajtok semmiről sem meggyőződni. Az idő és a forma megalázhat, sőt kívánom, hogy megalázzon. Rábízva, sőt odavetve a nyomornak s a mámornak, miért nem vethetném magamat a mámorból a nyomorba? De az ünnepnek e valóságos dolgaira én nem vágyom. Lesz ott néhány férfi, és gyönyörű nők, s a gyönyörűk között egy a leggyönyörűbb. De azt megkérdezni, hogy ami baráti, az egyben miért óvó, s a szerelem (a szárny) miért szárnyaslábú is egyben, erre én nem vágyom. Mi több, nem akarom elrémíteni a jelenlevő vendégeket holmi fennhéjázással, mondván, hogy én valami pompásabbat éltem át. Mert így van ez: különös és megrendítő jeleket küldünk a múltból, vásári szemfényvesztők vagyunk, akik a hátunk mögött festett képekkel hökkentik meg a közönséget. Erre én nem vágyom. Különben láttam egykor egy villám-fölnyitotta sírt, és csontvázat benne. Az jutott eszembe, hogy az a csontváz ott csupán színleli, hogy halott, és várakozik. Biztosan tudom, hogy az lesz a „valódi“ ünnep. Biztosan tudom, hogy az én első ünnepélyem, az én megálmodott ünnepélyem, nem színlelt semmit, és nem várakozott semmire. S talán épp ezért siettek ide valamiféle rejtélyes szolgák, fújták el a fényeket, s valaki (nem állítom, hogy e valaki a gyászos s bátortalan sötétség s irigység, a gyorsan eltűnő s a hazugságon áthatoló nyugtalanság, vagy a föl- foghatatlan bizalmas győztes volt), de valaki kegyetlenül és édesen kézen fogott. S odavezettettem. Cselényi László fordításai
