Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - NAPLÓ - Mács József: A Nobel-díj Márquezé

A Nobel-díj Márquezé

Senkit nem lep meg a hír, s hiszem, hogy senkinek sincs ellenvetése. Gabriel García Márquezt a művei tették naggyá, a No- bel-díjjal már csak elismerik a jelenleg Mexikóban élő kolumbiai írót. Már a hatvanas évek elején felfigyeltetett magára egy bizonyos latin-amerikai írócsoport (Asturias, Cortázar, Rulfo, Carpentier, Fuentes, Vargas Llosa), s legtehetségesebbjeként emlegették Márquezt.

Nem fontos most azzal foglalkozni, vajon eddigi irodalmi munkásságával érdemelte-e ki a legrangosabb díjat, vagy csupán egyetlen könyvével? Akárhogyan is van, a kiemelt mű is az életmű része. Sőt... Hemingway esetében is mindenki Az öreg halász és a tenger című regényére gondol a Nobel-díjjal kapcsolatban, akárcsak García Márqueznél a Száz év magányra, a több mint húsz nyelvre lefordított, hatalmasan hömpölygő családregényre, amelyet az író harminckilenc éves korában írt.

A Száz év magány annyira egyedien és jellemzően mestermunka, hogy századunk második felének „tudósodó” irodalmi világában egyetemeken kellene tanítani, hogyan lehet a legegyszerűbb eszközökkel remekművet alkotni úgy, ahogy az már utánozhatatlan és utolérhetetlen.

Amikor a Száz év magányt elolvastam, folyton az járt az eszemben, vajon magyarázható-e, megfejthető-e egészen pontosan a természetes, s ugyanakkor van-e, lehet-e bonyolultabb az egyszerű, illetve a természetes magyarázásánál. Meghökkentőnek hangzik, amit most leírok, de García Márquez nem az „okos” írók közül való, akik mindig tudják, mit hová rakjanak a műveikben. Márquez nyílt sisakkal játszik, nem kedveli az olykor nevetséges pózokat. Azt mondja például magáról:

„Nem vagyok értelmiségi. Semmi érzékem az eszmékhez. Író vagyok, ahogy asztalos vagy kovács is lehetnék. Az erőmmel, a szenvedélyeimmel és az ösztöneimmel írok.”

Képletesen szólva, és egy kicsit beljebb lépve a García Márquez-i gondolatkörbe, folytathatnám az ő nevében, hogy villám vagyok vagy mennydörgés, soha ki nem alvó tűzhányó, amely a föld legmélyebb rétegeiből hoz felszínre valamit. De lehetnék megáradt folyó is, amely hömpölyögve, hullámokat kavarva, és a szertelenségektől sem visszariadva, a partokon átcsapva teríti be vizével a síkságokat. Természeti jelenség is lehetnék, a legegyszerűbb és legérzékelhetőbb megnyilvánulási formákat öltve magamra, s nagyságom, mélységem, látomásos látomásom titka:

„Nem akartam semmit, hacsak azt nem, hogy elmeséljek egy történetet egy családról, melyet a végzet arra szánt, hogy disznófarkú gyereke szülessék!” — nyilatkozza minden idők egyik legnagyobb regényéről, a Száz év magányról.

Úgy születik a nagy író, ahogy a hegycsúcs képződött valamikor valamiért. Ösztönök munkálnak benne a természet törvényei szerint. Jegyzeteket soha nem készít, ha leföldelhetetlen forrás keletkezett valahol a születésnél, áradjon a folyó, hömpölyögjön a vize. Forrásvidéke az a kolumbiai falu, amelyben 1928-ban meglátta a napvilágot. A forrongó, vajúdó, s ha nehezen is, de változni akaró Latin- Amerika szülte őt. Aracatacába jár vissza az emlékeiben is jelenlevő témákért, pedig csupán kilencéves koráig élt ott. Úgy látszik, igaza van Illyés Gyulának, aki nemrégen a televízióban azt nyilatkozta, hogy az író számára szinte haláláig az első tíz év a legigazibb élményforrás.