Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Fónod Zoltán: A toll felelőssége

dolgában ma is akadnak félrehallások —, ezért nem árt emlékeztetni rá, miért fusson az, akinek nincs bora, és mi is az a fekete zongora.

„... Ez a csupa értelem-ember ritkán ír olyan verset, melynek pontosan kipécézhető értelme volna. Ezért, hál’ istennek, nem muszáj megérteni, s nem is fontos, hogy megértsék. Ez különben is csak tudományban fontos. A költészetben ez értelem számára való foglalat csak egy az ezer adalék közül, mellyel a költő együttvéve mesterkedi ki azt, hogy a papirosra olyasmit szegezzen le, ami az olvasót ugyanolyan állapotba ejtse, mint aminő őbenne nyugtalankodott volt kifejeztetés után. A versnek értelme semmivel sem fontosabb, mint az, hogy hány ú betű fordul benne elő s az egyes szók milyen sorrendben következnek benne egymásra — jobban mondva: ez mind éppoly fontos, mint az értelem, sőt összetartozik az értelemmel, sőt, néha, költője válogatja, ezeken át fejeződik ki az értelem”.

E verssel kapcsolatban az igazság kedvéért tegyük hozzá Ignotusnak azt az őszinte megállapítását is: „Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.” így érthető csak, hogy valóban szerencse dolga, a költő megtalálja-e a verset verssé tevő mozgatók „alkalmas összefogódzását, mely egytest-verssé forrasztja” a költői mondanivalót. A „Tudd magad kifejezni!” parancsa Orpheus intelmét mondja a kortársaknak — no, meg az utókornak is —

.. jusson eszünkbe, még ez a hatalmas énekes is azzal vesztette el az ő keservesen visszaszerzett Euridikéjét, hogy visszanézett, ahelyett, hogy előre nézett volna”.

A folyóiratot lapozva döbbenünk rá arra, mit jelentett Ady a Nyugatnak, milyen fontos volt, hogy Ady-írás kerüljön a folyóiratba! És itt tapasztaljuk azt is, mit jelentett a Nyugat Ady számára. Költészetének kiteljesedését, terebélyesedését, támogatását, a szabad — vagy jobbára szabad — út biztonságát. Mert Ady és a Nyugat kapcsolata nem volt felhőtlen, ahogy azt a Holnap-vita egyik utójátéka, a duk-duk-affér (1908) is bizonyította. Ady elégedetlensége mögött nem kicsinyes személyi okok húzódtak meg, hanem a szándék, mellyel a forradalmár költő kitörni készült abból a körből, amit a Nyugat vont köré.

A mozgalom ars poeticája ugyanis távolról sem volt egységes, ezért nem egyszer nyűgöt jelentett a társadalmi progressziót valló Ady, vagy Móricz számára. Más hitvallás vezette ugyanis az ő tollúkat, mint az egyébként kiváló Babltsét, vagy Kosztolányiét. A Nyugat színskálája meglehetősen változatos volt, hisz’ Ady, Móricz, Babits és Kosztolányi mellett ott találjuk Karinthyt, Tóth Árpádot, Nagy Lajost, Balázs Bélát, Kaffka Margitot, Színi Gyulát, Révész Bélát, Lesznai Annát, Bartók Bélát, sőt Molnár Ferencet is. És bár a Nyugat nem tudta mindig vállalni a társadalommal való szembenézést, kétségtelenül támogatta a polgári forradalom ügyét, s megszólaltatója lett a korabeli magyar sorskérdéseknek. A Nyugat „pártatlannak” mondta magát, s az osváti szerkesztési elvek — esztétikájukban — a fart pour fart eszményéhez közelítenek. A képlet azonban sokkal bonyolultabb annál, semminthogy azt minősíthesse egy szemlélethez való rokonítás.

Azt mondhatjuk tehát, a Nyugat nem egy újságot, hanem a haladó magyar irodalom ügyét jelentette, mégpedig olyan légkörben, amikor a polgári és nem forradalmár írók is úgy érezték, hogy a változás szükségszerű és elkerülhetetlen. Ekkorra már felnőtt az új irodalomnak az a nemzedéke, mely nemcsak elveket produkált, hanem műveket is, s eleget tudott tenni a magas mércét jelentő igényeknek is. „Csaba új népe” azonban nemcsak az irodalomban jelentkezett, hanem a művészetben is. S hogy ők szintén a művészet forradalmát képviselték, arra olyan neveket említhetünk, mint Bartókot és Kodályt a zenében, Rippl-Rónait, Tihanyit, Czóbelt a festészetben vagy Medgyessyt a szobrászatban. A gondolkodó esztétákat Fülep Lajos és Lukács György neve fémjelzi.

A Nyugat — ahogy Babits Mihály írta 1930-ban, a személyi harcok idején — nemegyszer állt harcok tüzében, és „sohasem ártott neki a harc”. Ez a megállapítás a folyóirat több évtizedes tevékenységére egyaránt jellemző. Nemzetiségi vonatkozásban a Nyugat — főleg a harmincas években — rendszeresen foglalkozott a csehszlovákiai magyar irodalommal s nemcsak elismerő szava volt, hanem esetenként súlyos elmarasztalása is a dilettáns írókkal, költőkkel szemben. Illés Endre, Komlós Aladár, Illyés Gyula, Schöpflin Aladár, Féja Géza és mások szorongva figyelték a nemzetiségi irodai-