Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Fónod Zoltán: A toll felelőssége

mak alakulását, s a segítséget nem abban látták, hogy „tiszteletkörökkel” adózzanak kétes művek előtt, hanem a könyörtelen és szigorú látlelet őszinte kinyilvánításában. Ez a szigor ráfért a helyét kereső csehszlovákiai magyar irodalomra is, melyből a tehetséges alkotók mellett a „széplelkű” megszállottak sem hiányoztak.

Az odafigyelés, kitekintés kérdésében egyébként Ignotus már 1913-ban egy előadásban így fogalmazta meg a szerkesztés alapelvét: „Nem győzök rámutatni arra, hogy a világnak nemcsak művészi, de minden tereken száguldva fejlődő kozmopolitizálódá- sával egyaránt olyan felszabadulási fejlődése folyik minden egyesnek, minden rendnek, minden foglalkozásnak, fajtának és nemzetnek, aminőt nem ismert sem a középkor internacionalizmusa, sem az újkor nacionalizmusa. Ma minden és mindenki és minden- hogy érdekes, ha érték s ahogy ki tud fejeződni. Mentői inkább uniformizálódik a világ, annál becsesebb lesz benne a sajátság...”

A Nyugat harmincnégy évfolyama izgalmas és tanulságos fejezeteket tartalmaz e „sajátság” pártfogásában, olyannnyira, hogy nemcsak a XX. századi magyar irodalom fejlődése szempontjából érdemel figyelmet, hanem a szomszédos népek irodalmára, Így a cseh, de különösen a szlovák irodalomra gyakorolt hatásában is. Anton Straka, a kassai származású csehszlovák diplomata rendkívüli érdemeket szerzett a két irodalom kölcsönös megismerése terén. Karéi Čapeknek cikke is jelent meg a Nyugatban, de őszintén érdeklődött a modern magyar irodalom eredményei iránt Zdenék Nejedlý, a történettudomány kommunista professzora, vagy F. X. Šalda, a kiváló esszéista, illetve Emanuel Rádl professzor és mások. A szlovák értelmiségiek közül E. B. Lukáö, Štefan Krčméry, Valentin Beniak kísérték érdeklődéssel a folyóiratot, s nem véletlenek az olyan „szellemi áramkörök” sem, amilyenek Ady és Hviezdoslav, illetve Ady és Martin Rázus között keletkeztek. Ismeretes, hogy a Magyar jakobinus dalára Hviezdoslav válaszolt, A magyar messiások című költemény pedig Rázust ihlette (Odkaz — Üzenet című versében) fájdalmas vallomásra. Karol Tomis a hetvenedik évforduló emlékülésén arról is szólt, hogy a Nyugat 1918 előtt „egyike volt azoknak az információs csatornának, amelyeken kérészül a szlovák irodalmi körök, illetve az ifjú írók megismerkedhettek egyes modern nyugat-európai irodalmi jelenségekkel és eszmei áramlatokkal.” Štefan Krčméry írta a Nyugatról: „A Nyugat körül csoportosuló ifjú magyar íróknál sok olyasmit láttunk, ami közel állott a szlovák emberek szívéhez. Szellemi vezérük, Ignotus széles látókörrel rendelkezett és szilárd vonalat képviselt. A Nyugatban olyan esztétikának a körvonalait vázolta fel, amely szigorú és sok tekintetben új volt... Rajta és körén az volt a legrokonszenvesebb, hogy európai módon éreztek."

A Nyugat körüli viták az elmúlt évek során egyértelműen jelezték, aligha lehet a három nemzedéknek szállást adó folyóirat szerkesztési elveinek egységéről beszélni, vagy elhallgatni azokat a személyes ellentéteket, melyek a folyóirat körül kirobbantak. Az azonban ennek ellenére is tény marad, hogy a folyóirat nem szalon akart lenni, hanem barikád, nem tekintélyekre vadászott, hanem tehetségekre. Ezért került szembe a hivatalos irodalompolitikával, s a szellemi szabadság védelme és háborúellenessége miatt ezért kereszteltette át a Horthy-rendszer 1941 után más névre, s tiltotta be működését 1944 márciusában. A Nyugat azonban az irodalomban és művészetben ekkor már véghez vitte a maga megújító forradalmát. Ahogy Komlós Aladár írta: .. kivívta az irodalom jogát az élet szélesebb és mélyebb ábrázolására, s teljes egészében ahhoz a mozgalomhoz csatlakozott, amely Adyt vallotta vezérének s nyíltan szembeszállt a fennálló társadalommal”. S ami ugyancsak nem lehet mellékes: megjelenésének több mint három évtizede alatt maradandó értékekkel gazdagította az irodalmat, s érzékennyé tette az olvasókat a szociális haladás iránt, s a korszellemet tükrözve, vagy azzal szembeszállva a „mégis győztes, mégis új és magyar” Ady-igék után a mit ér az ember, ha magyar? izgató kérdésre is választ keresett.

Ha több mint hét évtized után arra a kérdésre akarunk felelni, van-e, lehet-e mondanivalója ennek a nagy múltú folyóiratnak a ma nemzedéke számára, a válasz egyértelmű: igen! Népről, nemzetről aligha lehet szólni anélkül, hogy ne ismerjék az előzményeket főleg azok, akik hivatásukként, mesterségükként választották az írást s ezzel a toll felelősségét. Irodalmunknak, kultúránknak ezek az évtizedei nemcsak a harc nehezét, vagy a manőverezés vargabetűit mutatják, hanem az igazmondásra törekvés őszinte szándékát is. Márpedig enélkül irodalom, újságírás aligha képzelhető el, s e fel