Irodalmi Szemle, 1982

1982/10 - Fónod Zoltán: A toll felelőssége

krédója. Ezt valósította meg a Nyugat is, mégha az irányító triász irodalmi irányzaton kívülinek, az irodalom teljes szabadsága, s az abszolút művészi pártatlanság nevében szerkesztett folyóiratnak szánta is a lapot. „A művészetnek — írta a harmincas években a Nyugat programjáról Ignotus — nem egy vagy más iránya, hanem mivolta az, mely nem enged maga fölött érték- vagy mértékhitelesítő intézetet.” Az akadémizmus „mértékhitelesítőivel” szemben ez kétségtelenül haladó program volt, azonban az irodalmi szabadságharc fő irányát Ady mutatta a Nyugat számára. Ezért az sem véletlen, hogy a konzervatív irodalmi körök Adyt és a Nyugatot egyszerre támadják s átkozzák ki a magyar irodalmi életből. És amit ugyancsak nem szabad elfelejtenünk, a századforduló olyan irodalmi alakjai jelentették a Nyugat törzsgárdáját, mint Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit. Ekkor érlelődik izzóvá Móricz: prózája s alakul ki Krúdy egyéni hangja. Tóth Árpád, Füst Milán, Nagy Lajos, Ter- sánszky ugyancsak az „irodalmi forradalom” ismert s ma már klasszikus alakjai. Persze, rajtuk kívül sok tucat, ma már ismeretlen, semmitmondó név is szerepelt a Nyugat hasábjain, a maradandót, a felfigyeltetőt azonban azok hozták, akik azóta sem hullottak ki az idő rostáján.

Az induló folyóirat első üzenete — Ignotus vezércikke —- a Kelet népének szól. A finnekkel való „tisztelettel elegy semmit nem gondolás” késztette őt vitára, párbeszédre (egy finn színtársulat budapesti vendégszereplése kapcsán). „A nyelve lehet,, hogy csak neki szép, a költői lehet hogy csak az ő szívéhez szólnak... Lehet állhatatlan, lehet jó sorban elkapatott, bal szerencsében ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzete iránt... legyen számítása a maga ereje felől. Vigyázzon arra, hogy meg ne szólják, értesse meg, amit csak maga ért, s amit magának nem kíván, ne tegye felebarátjának. De ahhoz, hogy élni akar, csak neki magának van köze, mert köszönni életét is csak magának köszönheti ... Érjen el többet vagy kevesebbet: csak jussát tartsa mindenre és idegen ne legyen semmitől”. Ezekkel a sorokkal indul útjára a folyóirat, hogy beteljesedjék az írás: „... égen és földön, tudásban, szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.” Mert „a nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart”. A szuverén gőg ellen szólt ez az írás (erősíti meg Ignotus az 5. szám Figyelő rovatában), s „lángoló hitvallás volt a kis nemzeteknek abbeli joga mellett, hogy nyelvükön, zenéjükön, kultúrájukon csüggjenek”. A Korongi Lippich Elek urak azonban nem szívlelték meg ezt az intést, s a Monarchia elnyomott nemzetiségei később — történelmi etfegtétellel — leckét adtak a gőgösöknek és cifrálkodóknak, mégpedig úgy, hogy mások foga is jócskán belevásott.

Persze, a lapozgatás során sok olyan írásba, elmélkedésbe botlunk, melyeken ma már megmosolyogtatón túl lépett az idő. Ez azonban nem az ő hátrányuk, inkább a mi előnyünk, akik későbbi korban élve már azt is tudhatjuk, hogyan és hova érkezett az ő nyugtalanságuk, társadalmat megújító szándékuk. Mindenképpen érdemes azonban látnunk irodalmunk író és szerkesztő mágusait, akik a maguk helyén távolról sem voltak relikviák, hanem közösségünk, nemzeti kultúránk messzehangzó példái, a Holnapért küzdők bátor alakjai. (Még arra sem árt utalnunk, hogy az irodalomtörténetben „eszményi” szerkesztőnek ismert Osvát Ernőről, a folyóirat irányítójáról az irodalom- történet azt is feljegyezte, hogy a „hőskorban” egyetlen lapalji megjegyzéstől eltekintve soha semmit sem írt a Nyugatba. Annál többet tett viszont az irodalomszervezés, a folyóiratszerkesztés, s a tehetséges kortársak felkarolása érdekében. Ezt a szerkesztői önzetlenséget, szakmai elfogulatlanságot sokszor még ma is tanítani kellene!)

Az első szám közli Ady kegyetlen önvallomását, A magyar Pimodánt, melyben „Csokonai Vitéz Mihály unokájának” érzi magát a költő, „veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért”. Szinte prófétikus őszinteséggel mondja: „... a hit ma még a proletár, az új szívek birodalmában is talmi”.

A korszerűség és modernség mai perében is tanulságosak azok a sorok, melyeket Ignotus Irt a folyóirat 3. számában. Az érthetetlennek kikiáltott Ady A fekete zongora című versét védi meg, hallatlan tárgyszerűséggel, ragyogó okfejtéssel. Ruffy Péter „szokráteszi méretű” védőbeszédnek mondja ezt az írást „olyan költőzseni oltalmában, akit kora »nem ért meg«, majd csak az eljövendő, s olyan tanulmánynak, melyet a magyar irodalom minden tanszékén tanítani kellene. Nos, nem tanítják — s a versértés