Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

micsoda béklyó, szordínó van a magyarországi irodalom hangján. Nyilvánvaló, hogy csak vitézzé avatás tömjénfüsttel, limonádédolgok és bestiális disznóságok kellenek és mehetnek.”

Nem egyedül Merényi drámájának volt ez a sorsa. Köztudott tény, hogy darabjuk sikere érdekében elismert és tekintélyes írók is nem egyszer behódolni kényszerültek a közönség ízlésének és a színházi konkjunktúra elvárásainak. Bródy Sándor legjobb színpadi műve, A tanítónő is átírt befejezéssel került annak idején bemutatásra, s ezt tette több színdarabjával Móricz Zsigmond is.

1925 júniusában az egy évvel azelőttihez hasonló összefoglalója jelenik meg Szlovenszkói magyar irodalom: 1924, címmel a kolozsvári Keleti Újságban. Ebben az elmúlt évi hazai magyar irodalmi termést ismerteti és értékeli. A bevezetőben szónoki kérdéssel megkérdőjelezi a szlovákiai magyar irodalom létét, majd lemondó szkepticizmussal állapítja meg: ilyen még mindig nincs! A megjelent könyvek közül először a fiatal, új Petőfinek kikiáltott Ölvedi Lászlóról ír. Elítéli azoknak a kritikáknak a hangvételét, amely Ölvedit, A bányász éneke című kötet húszéves költőjét a háború utáni magyar irodalom legnagyobb tehetségének kiáltják ki. A további költők közül Győry W. (Walentinyi) Dezső Százados adósság című első kötetéről ír. Elmarasztalja a kötet mellveregető hangvételét, viszont azóta megjelent verseiről az elismerés hangján szól, itt már „az emberi hang keresi formáját”, Simon Menyhért — akit Fábry a szlovákiai magyar „emberlíra” erősségeként tart számon — új kötetét egyértelműen csalódásként könyveli el. Az év legtisztább és legmeggyőzőbb lírai eredményének Szenes Erzsi Selyemgombolyag című verseskötetét tartja, amelyben a költőnő megtalálta hangját s egycsapásra a szlovákiai magyar irodalom első nőírói közé emelkedett. A versek után a szlovákiai magyar irodalom első három regényét, Sziklay, Egri és Márai műveit méltatja. Összefoglalójának ez a része azoknak a megállapításoknak a lényegét tartalmazza, amelyeket az említett művekről már előzőleg két lapban is közölt Az első regények címmel. A múlt évi termést summázva hiányolja az új novel- lásköteteket (csak kettő jelent meg, Árpás Irén és Rácz Pál könyvei). A többi, értéktelennek tartott könyvet lenézően és elmarasztalóan így vezeti be: „Futottak még: a lírában Inczinger Ferenc.. .” stb. Ezt az ismertetést is a mellőzött Földes Sándor említésével zárja, aki szerinte észrevétlenül és reklám nélkül „döbbenetes nagyra nő, s akit korunk egyik legemberibb költői nagyságaiként tart számon.

Sebesi Ernő Félemberek című drámáját könyvalakban való megjelenése alkalmából értékeli, két évvel a mű bemutatója után. Mint néhány előbbi kritikájában, itt is hangsúlyozza a dráma könyvalakban való megjelenésének fontosságát. Annak ellenére, hogy a művet az értékek közé sorolja, már kritikája elején megállapítja: a Félemberek nem dráma. Érzi ezt maga az író is, amikor művét a „tragikus játék” alcímmel jelöli. Ahhoz, hogy dráma legyen, hiányzik az alakok élethűbb jellemzése, s a drámai légkör. (A Félemberekben az utca rokkantjairól van szó, akik egy teljesebb emberi élet után áhítoznak.) E hiányosságok felsorolása mellett a kritikus erős Gorkij és Molnár Ferenc-hatást fedez fel Sebesi drámájában, végül ugyanazzal a kifogással illeti, mint annak idején Merényi drámáját: a lírai beállítottság nem engedi érvényre jutni, gúzsba köti a drámaírót. így az értékes részletmegoldások és Sebesi szociális „emberlátása” ellenére is

— állapítja meg Fábry a cím parafrázisával élve —: „a Félemberek csak féldráma”.

Húszéves költő című kritikájában Ölvedi Lászlóhoz tér vissza. A fiatal költő zajos sikereiben veszélyes tünetet lát. Ölvedi, akit a „hurrámagyarok” új Petőfiként ünnepelnek, a múltba, a hősi romantikába menekül. Költészetének szinte egyetlen meghatározó élménye a magyarság tragédiája. Ez szomorú és tragikus élmény, de kevés ahhoz, hogy költészete hazug frázisokba ne fulladjon. A kritikus elismeri Ölvedi nagyszerű verselő készségét, költői technikáját, mindezt viszont kevésnek tartja ahhoz, hogy ebből igazi költészet születhessen, mert lírájának nincs valódi élményalapja. Fábry megdöbbenéssel veszi tudomásul, hogy a fiatal költő, mit sem törődve a nemrég végétért világháború borzalmaival, a tizenkétmillió halottal, újra a háborúról énekel: „A húszéves költő az arcunkba röhög... A húszéves énekel: új temetőket, új mészárszéket... Hazug frázisok viszik, táncoltatják a gyereket, oda, ahol csak bűn él: harcba, urak játékába: háborúba.” Azért, hogy Ölvedi ide jutott, a múltat visszasíró, búsmagyarkodó, nacionalista irodalmi közvéleményt okolja. „... És íme: máris jönnek öreg urak és fiatal vérbő szittyák, akik önképzőköri — és hordópolitikai — játékukhoz nagy heurékával megtalál