Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

ták a tabut: a szlovenszkói magyar irodalom tehetségét... A szokványlíra a frázisirodalom dicsérői végérvényesen lehúzták a mocsárba, és most onnan pöfögi fel szavait: az egész magyar fegyveres múlt rekvizitumait: „csótáros nyerges paripán”, „vaspáncélos büszke dalia”, várúr, keresztes vitéz, gitár, zászlós kopja, jeltelen halom... Eredmény? A legújabb horogkeresztes himnusz: Lehet a kereszt még kardmarkolat!”

A kritika végén Fábry — a szlovákiai irodalmi viszonyok érzékeltetésére — újra szarkasztikus öniróniával jegyzi meg, hogy ugyanakkor a magyarság egyik legnagyobb költőnagyságát, Földes Sándort alig ismerik, és mellőzik. Ölvediről pedig így összegezi véleményét: „... végtelenül sajnálom, hogy bűnös, kerítő mentalitás ennyire lehetetlenné nyomoríthat egy biztató ígéretű tehetséget.”

Fábry egy-egy írásában — a legtöbbször elmarasztalóan — a magyarországi irodalom alkotásait is figyelemmel kíséri. 1922 decemberében A német „Lila ákác” című kritikájában, melynek alcíme: Elkésett óvás Szép Ernő jelé, a könyv német fordítása kapcsán nemcsak a fordítást bírálja, de elsősorban a művet: „...a megdöbbenés (vagy ha a kifejezés indokolatlanul erős): az érthetetlen csodálkozás benyomását jegyzem erre a papirosra. Elkésve beszélem az intést, az óvást, a kérést: ennek a regénynek nem lett volna szabad megjelennie ... Hangulatsorok tömege az egész regény. A Lila ákác a dekadencia regénye, mely azonban művészi érték hiányában ennek az iránynak csak árnyoldalait példázhatja.” A kritikus itt elsősorban a művészi-esztétikai kritériumok alapján marasztalja el a regényt: .. Igazi pesti regény, mely azonban — nem regény. Egy költő a város fiatalemberének erotikus kitöréseit itt-ott leönti lírai satóval. Kis melankolikus tragédiákat lehel felénk, de a »költő« hamar elakad és a »regény« Megbosszulja magát. A hangulatzene valahogy hallhatóvá lett volna egy összesűrített novellában, de így szétfolyik, ellaposodik, eltűnik.” A summázás kíméletlenül egyértelmű: „Szép Ernő regényét a magyar irodalom nem könyvelheti el mint értéket.” A regény németre való fordítása is tévedés és felelőtlenség.

Üt folytatásban jelent meg 1925 októberében A Reggel hasábjain A mérték című terjedelmesebb tanulmánya, Adalék irodalmi anarchiánkhoz alcímmel. Ebben az írásában elutasítja a fővárosi (budapesti) mértéket, s különböző példákkal igazolja annak hamisságát és káros hatását irodalmunk fejlődésére. A sorozat első részében ezt a mértéket a szlovákiai magyar irodalom számára kevésnek, attól függetlenül pedig hamisnak tartja. Ezt az elutasító magatartását némi önérzettel is indokolja: a pesti mérték elfogadása a hazai kritika tehetetlenségének szomorú beismerését jelentené.

A pesti mérték hamisságát egy — közelebbről meg nem nevezett — lap egyik írásának példájával bizonyítja, amely Van Gogh művészetéről mint „kificamított dekadenciáról” ír. Miközben erélyesen elutasítja a lap megállapításait, Van Goghot a kor egyik legnagyobb művészeként mutatja be. Azért is érdemes idézni néhány megállapítását, mert itt találjuk az alkotás, a művészet teremtő erejének egyik legfrappánsabb expresszionista megfogalmazását: „... előáll a teremtés csodája. Van Gogh érzi: a fa az ő keze alól kel életre ... Expresszionizmus: a kivetítés, a szülés ereje, fájdalma, új életet teremtő ájulása és ... elvérzése ... Minden apró vonallal, színnel egy-egy darab véres, eleven hús tépődik ki, a kivetített, megrezegtetett napsugár a szíven ránt egyet... a keresés, a kutatás ökle lecsap az agyra...” Van Goghot az emberirodalmat hirdető Fábry „a jóság Krisztus-embere”-ként, embertestvérként tartja számon, aki a pesti mértékkel „megméretett és könnyűnek találtatott”, mert e mérték szerint a legkisebb súly az ember.

A valamikor létező pesti mérték ma már nem más, mint egy régi, letűnt kor „útjelző mértékének reneszánsz-élősködése”, amely az ún. nemzeti és keresztény eszmékkel szövetkezett. Nyíltan és leplezetlenül kimondja Fábry, hogy a főváros irodalmi életében, ahol a pénz és a konjunktúra uralkodik, minden fertőzött. Űjra kíméletlenül pellengérre állítja a magyar drámát, amely a kispolgári ízlés kiszolgálójává lett. írásának hangvétele szenvedélyesen szókimondó: „... a fővárosi mérték egymás után ütögeti diadallá és értékké a pénzes prostitúció szánalmait, festett rongyait — a ponyvadrámát.” Nemcsak a Képes Családi Lapokat és a Színházi Életet bírálja, amely pl. Karinthy Frigyes novelláját utasította vissza, de a Nyugatot is: „... A züllés szomorú foka, hogy egy búsfekete búzavirág a Nyugatban két hasábon át bizonyítkodja és dicséreti létét.” (A ponyvaíró Bús Fekete László Búzavirág című színdarabjáról van szó.) Elítéli az egyik oldalon a Herczeg Ferencek és Pekár Gyulák uralmát, a másik oldalon a Molnár Feren-