Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Duba Gyula: Örvénylő idő IV. (regényrészlet)
szavai titokzatos eredetű pontossággal elevenítették fel a sosem látott nőszemélyeket. Komoly arccal beszélt róluk, és úgy tűnt fel, hogy öregmama jól értesült, sokat tudó, fontos személy, aki életeket összekötő szálak bogozására hivatott. Maris suttogva beszélt gazdalányokról, módos családok és nagyparasztok viruló szépségeiről. Mind erősnek, dolgosnak és anyának termettek; illenek a tanító úrhoz, minden igénynek megfelelnek. Ha majd megtörténik a változás, és visszakapják földjeiket, állataikat, régi tekintélyük visszaáll, s a lányok folytatni tudják az örökölt parasztéletet, visszahozzák a múltat. Válasszon a tanító úr közülük. És csoda történt, a távoli, ismeretlen parasztlányok szolgálatkészen körülvették a tanítót, szemérmesen, de határozottan felkínálkoztak neki, hogy az élettársai lesznek. Még nem ismerték, s máris szerették. Szorgalmas, derék, anyának termett lányok voltak, jó gazdasszonyok lesznek egyszer, és szeretőnek is módfelett alkalmasak. Pompás feleségek lennének az újonnan létrejött, vagyis a visszatért, régi világban, űregmama sokat beszélt róluk, s a fiú meghallgatta őt. Látta, hogy már csak ennyi maradt számára az életből, eltűnő múltjába vetett hite. Engedelmesen, szótlanul hallgatta öregmamát, de a felkínált lányokról nem nyilatkozott, csak a fejét ingatta és hümmögött. Lám, erősen gondolkodik, mérlegeli a helyzetet, nem hagy figyelmen kívül semmi apró részletet. Végül is úgy tűnt fel az öregasszonynak, hogy a fiú határozatlan és válogatós legény, maga sem tudja, mit akar, senki nem jó neki; a kecskelány, igen, az érdekelte, eh, állhatatlan lélek, hiába tesz meg mindent az érdekében. Megzavarta a fejét a tanulás. Felháborodott, indulatosan korholta. — Öreg legény leszel te... már nagyon kopaszodsz, öregségedre egyedül maradsz, mint az ujjam... talán már jövőre más világ lesz, te meg majd nem kellesz senkinek, mert kiöregedtél a legénysorból, vén legény leszel... Ogy jársz, mint Atya, kivert farkas leszel az emberek között... Péter nem tiltakozott, csak a vállát vonogatta. Tovább hallgatta a kommendált lányok előnyeit, elképzelte bájaikat, de nem nyilatkozott. Kívül maradt a történéseken. Nem választott, nem tudta becsapni öregmamát, de segíteni akarta fogyó élete utolsó, nagy lelki magányba torkolló időszakában. A régi világban nem hitt. Pedig abban a gazda is hitt. Többször mondta: ami van, sokáig nem mehet. A földet nem lehet becsapni, sem félrevezetni az állatot. Majd megmagyarázta, hogyan gondolja: ha nincs becsületesen művelve a föld, időben megszántva, boronálva és hengerelve, trágyázva, ha alkalmatlan időben kerül bele a mag, nem terem. Az állatokkal sincs másképp. Az elhanyagolt, rosz- szul etetett állat legyengül, elsatnyul, és göthös lesz. Nem bír dolgozni, nem gyarapszik, nem tejel. — Láttad a teheneket? — kérdezte. — Kecskék. Sajnálni való korcsok. Az anyadisznók meg akár tél végén a vaddisznók, soványak, borzosak. A tehenektől fél liter tejet fejnek naponta. Hallottál már ilyet? Én nem hallottam. Régen a juhok adtak fél liter tejet, ma a tehenek. — Tudom — mondta a fiú. — Tudod? Mit tudsz még? — Várakozóan nézte. A fiú érezte a hangján, hogy nem veszi őt komolyan. Ogy beszél velem, mintha mindenért én felelnék ... De a kihívás elől nem térhetett ki, mert tudta, hogy apja hallani akarja az igazságokat, melyekben hitt a fiú, és amelyeket már sokszor elmondott. Beszélt, s közben figyelte apja néha csodálkozó, máskor gunyoros, méltatlankodó vagy éppen haragos arcát, miközben ő a társadalmi törvényszerűségekről, haladásról és leküzdhető nehézségekről beszélt. Szavai elválasztották őket. Aztán apja beszélt, összecsaptak, és kerülgették egymást, tapogatózva a másik gyengéit keresték. De a szópárbaj egyenlőtlen volt, mert a gazda a valóságot, a mindennapi tapasztalatokat hívhatta tanúnak, a tanító pedig csak vélt igazságokra s a hitére támaszkodhatott. — Ogy beszélsz, mint a járásiak. De ők abból élnek, hogy beszélnek. Te is úgy hadarsz, és mindig ugyanazt mondod. Lassan már gondolkodnod sem kell, kinyitod a szád, és jön belőle az ismert szöveg. — Atya is így gondolja ... — Már nem... de nem meri bevallani, szégyelli, hogy olyan ügyre tette fel az életét, ami keresztülvihetetlen. Atya restelli magát, sajnálta, amit tett.
