Irodalmi Szemle, 1981
1981/10 - Duba Gyula: Örvénylő idő IV. (regényrészlet)
— Nem hiszem — mondta határozottan a fiú. S még egyszer hozzátette: — Nem hiszem! Idegen világ, mondta magának a gazda, mintha nem a fiam lenne. Mindenre megtanítottam, amit tudok, de nincs rá szüksége. Kereste fiában a gyereket, akit szekéren szántani vitt, és kezébe adta a gyeplőt, hogy hajtsa a lovakat. Aztán nézte, ahogy izgatottan fogja a gyeplőt, s közben arra gondolt, milyen jó, hogy fia született. Azt mondta neki: Nézd, ott fekszik egy nyúl! A gyerek nézte a barna szántást, sorról sorra átvizsgálta az egymásra boruló hantokat, de a domború hullámok között nem látta meg a szürkésbarna foltot, a kuporgó nyulat. Megálltak a szekérrel, és a gazda az ösztökével az állat felé indult, hogy lecsapja, de a nyúl nem várta be, felugrott, és elmenekült: Ott szalad a fák felé, édesapám, kiabált lelkesen a gyerek... így kereste Nagybene a gyereket, akinek örült, majd nézte a fiatal férfit, akit nem értett, s az sem őt. Haragudott a fiára, amikor vitatkoztak, és nem akarta elismerni, hogy a lelke mélyén furcsa, szabódó tiszteletet érez iránta, maga sem tudja, miért. Tetszik neki a gyerek hűsége és konoksága, mellyel kiáll a meggyőződése mellett, és mindenkivel szembeszáll. Vállalja, hogy elmagányosodik, egyedül marad. Nem ad neki Igazat, de gyakran érzi, hogy a szorongató kétely már megérintette a lelkét, és körülötte ólálkodik; talán a gyereknek lesz igaza, az élet már mindig ilyen lesz, ezen az úton halad tovább... A gyerekek születésükkel hozzák az életbe igazságaikat, együtt nőnek fel érzéseikkel, mondta magában ilyenkor komoran a gazda, az öregek igaza pedig velük együtt hull alá, sírba viszik a magukét... Nyugtalan nyár készült, az emberek teli voltak elégedetlenséggel és ellentmondásokkal. Sallal sógorhoz is elment a fiú. Beszélgetni akart. Nem határozott céllal és előre elkészített kérdésekkel ment hozzá, csupán azért, hogy újra hallja történeteit a háborúról, kozákokról és a hadifogságról. Hallani akarta őt, figyelni nyugodt hangját, énekelve bölcselkedő szavait. Arra gondolt, hogy az öreg mond valamit, felvillant egy eligazító gondolatot, megfogalmaz egy, az ő helyzetére illő igazságot. Bízott abban, hogy szokása szerint a régi történetek közé sző valami általános tanulságot, egyetemes felismerést az apró összefüggések törvényszerűségeiről, amely az ő kétségeire és tanácstalanságára is használható megoldást kínál. Ilyen reményekkel ment Sallai sógorhoz, de a beszélgetés nem sikerült. Szekér állt az udvaron, befogott lovakkal, útra készen. Sallai sógor ismét hadjáratot indított a felesége lábát emésztő kór ellen. Elhatározta, hogy újra kórházba viszi az asszonyt. Hosszú, egy évtizedes tétlen korszak után ismét feltámadt benne a remény, hogy a csúnya sebet sikerül meggyógyítani, terjedését megállítani, bomlásának bőséges nedveit kiszárítani. Makacsul hitte, hogy megszűnik a lilásvörös gyulladás az asszony lábán, és a felesége újra járni kezd. Sallai sógor is a régi életet kívánta vissza. Olyan elhatározással vágott neki az útnak, hogy mindent megtesz, és még egyszer megpróbálja a lehetetlent. Elhatározásához az is hozzájárult, hogy az állami kórházak ingyen gyógyítanak. S a háború óta az orvostudomány is fejlődött. — A háborúban agyondolgozzák magukat az orvosok, és sokat tanulnak — magyarázta egyszer Péternek. — Ügy szabják, varrják az embereket, mint a szabó a ruhát. A sok sebesülés, fagyás és üszkösödés kezelése előbbre viszi a tudományokat. Okosabbak lesznek. Aztán a vérhas, a tífusz és a kolera mind felütötte fejét a fronton, és a fogolytáborokban. Én is megbetegedtem, de kigyógyultam, mert erős volt a szervezetem. Az Urálnál sokan ott maradtak. De hát az orvosokról beszéltem. Azóta talán már tudják, hogyan kell az ilyen örökös sebet gyógyítani. Mondom, megpróbálom még egyszer, hátha meggyógyítják ... Ünneplőben volt, csoszogva szalmát hozott az istállóból, a szekérderékba tette, s letakarta lópokróccal. Ott ül majd a felesége szenvtelen arccal két órán át. Közömbösen nézi a nyári mezőt, és közben alig gondolkodik. Érdektelenül nézi a napsütést. Sallai sógor most újra bízik a gyógyulás lehetőségében, Gizella, a felesége már belefáradt a helyhez kötöttségbe, a szabad mozgásra való képtelenségbe, és az állandó tompa sajgásba a jobb bokája felett. Sallai sógor tudja, hogy nehéz kötelességet teljesít, betölti a rá kimért sorsot. Ez megnyugvással tölti el. Többet nem tehet. Csodálom őt, mondta magában a fiú, csodálom és irigylem, amiért ilyen természetes nyugalommal teszi, amit tennie kell. Talán nem is az orvosokban bízik, hanem magában.