Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Rácz Olivér: Napfény, fehér vitorlák
A lány szerette a férfi nevetését: nyíltan, kedvesen nevetett, és nagyon szép fogai voltak. Csuda jóképű tag. Vajon ki lehet? Mi lehet? Lopva a férfi kezére pillantott. Sportoló? Katonatiszt? Diplomata, űrhajós, tudományos kutató? Mérnök, író, zenész, színész, egyetemi előadó? ... Tűzoltó és lakatos, kéményseprő, kalapos... dalolta magában boldogan. Csuda jóképű tag... Az istenért, döbbent meg, talán csak nem kanadai...? Nem, nem kanadai. Azt már jelezte volna. És a kanadai fiúk nem ilyenek ... — Tudja, miért gondolta rólam, hogy kubai vagyok? — kérdezte aztán váratlanul. — Valószínűleg a sörényem miatt — mutatta a kibontott, hátul lazán összetűzött, fémesen ragyogó fekete haját. — Az apám azt állítja, hogy Indián beütés. Anyai ágról — feltehetően, legalábbis ez az apám elmélete. Az öreg szeret piszkálódni — magyarázta. — Anyai ágon, természetesen... Mert hát mi valódi kanadaiak vagyunk, tudja — mondta kedves dicsekvéssel. — A mi őseink között akad ám minden: francia, angol, skót, skandináv — talán még néger is ... És természetesen indián — mondta kérkedve, és a szája elé emelve a tenyerét, elvíjjogta a hagyományos Indián-történetek szabványos csatakiáltását: — Hi-ji-ji-jíí... Uff! Uffl... Nem félni indián squaw-tól, sápadtarcú? A férfi gyönyörködve nézte. — Na lám — mondta aztán megelégedetten. — Ebben is hasonlít a kubaiakra... — Mire gondol? — kérdezte a lány értetlenül. — Tudja — magyarázta a férfi felcsillanó szemmel —, én azt szeretem a legjobban a kubaiakban, hogy bármilyen eredetűek, akármilyen a bőrük színe és akármilyen társadalmi réteghez tartoznak, ha az ember a családfájukat faggatja, valamennyi azt feleli: „Soy cubano!” — kubai vagyok. Az emberek büszkék rá, hogy kubaiak. Mármint a mai Kubában ... — A tegnapi Kubát nem ismertem — mondta a lány nevetve. — De ami a mai Kanadát illeti, azt hiszem, maga nagyon udvarias. Vagy nagyon elnéző. Kanadában az ember vagy angol, vagy francia. Vagy újonnan bevándorolt — de azok nem számítanak. Angol vagy francia. Aztán ezen az alapon remekül marjuk egymást. .. És mert újra feltűnt neki a férfi nagyon választékos, nagyon szabatos — olykor talán egy kissé túlzottan iskolás angol beszéde, kiejtése, megkérdezte: — Maga angol? — Beszélek angolul — mondta a férfi kitérően. — Nem akar úszni egyet? Remek lehet a víz. — Boldogan — kiáltotta a lány, és talpra ugrott. — Nem Is értem, miért fürdenek ilyen kevesen. — Ö, a kubaiak nem járnak ide a téli hónapokban. En enero? Januárban? Soha! Frío — mondta a férfi csúfondárosan. — Frío... Hideg; nagyon hideg ... Brr — majd en mayo... Májusban. En primavera ... Tavasszal. Esetleg — ha nagyon meleg lesz — en abrilo... Áprilisban. De annak is csak a második felében. A víz valóban hűvösen borzongatta meg átforrósodott bőrüket; odakint, a nyílt vizeken, valahol vihar lehetett. — A tenger még Kubában is megérzi a telet — mormogta a férfi. De így is csodálatos volt. Messze kiúsztak a tengerbe. A férfi pompás, erőteljes karcsapásokkal úszott; messze elhagyta a lányt, de mindig visszakanyarodott hozzá. Egyenletesen lebarnult bőre körül fehéren habzott a víz: a lány kedvtelve, egyre fokozódó örömmel nézte. Amikor kimentek a partra, a férfi kirázta a füléből, göndör, sötétbarna hajából a vizet, megtörülközött, aztán megkérdezte: — Közelebb ülhetek? Tudja, olyan idétlennek tetszem így, magam előtt, ahogy átbeszélgetek magához. — Természetesen — mondta a lány kedvesen, és helyet mutatott maga mellett a fürdőlepedőn. Aztán ültében szertartásosan a férfi felé fordult: — Az én nevem Miss Gilbert ... — Egy pillanatig habozott, majd hátravetette víztől csepegő, fekete haját, és nyomatékosan megismételte: — Elisabeth Gilbert.. . Betty Gilbert... Betty. — Az én nevem Théaux — mondta a férfi komolyan. — De nem Mr. Théaux: Philip Théaux ... Philip. A lány rábámult, őszintén, nyíltan felkacagott. Nevetve fogtak kezet.
