Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Rácz Olivér: Napfény, fehér vitorlák
A lány magához húzta a strandtáskáját, napolajat vett elő. — Bekenjem a hátát, Betty? — kérdezte a férfi, a lány készülődését figyelve. — Kérni akartam, Philip... Vagy Phil? Szólíthatom Phil-nek? — Természetesen. Szeretem, ha Phil-nek szólít. Üjra kisfiúnak érzem magam, ha így szólít. A férfi tenyere izmos és hűvös volt. Egyenletesen szétkente az olajat a lány hátán, aztán beolajozta a combját is. A lány éberen figyelt. Nem simogat, gondolta tárgyilagosan. Nem simogat: beolajoz. Egyelőre nem döntötte el, hogy ezt a fiú javára írja-e vagy sem: a hűvös tenyér érintése mindenesetre kellemes volt; úgy érezte, mintha meghitt, baráti hangulatot teremtene közöttük, s ettől váratlan őszinteségi roham fogta el. — Tudja, Phil — mondta halkan —, az az igazság, hogy nem is nagyon mehettem volna a lányokkal Floridába. Vagy Acapulcóba.. . Nem engedhetem meg magamnak. Annyit nem bírtam volna összekuporgatni. Egész esztendőben ezért a három hétért gürizek... És itt legalább nem kell szüntelenül számolgatnom a garasaimat... Egy lakberendező vállalatnál dolgozom, tudja... A számlázási osztályon. Nem fizetnek valami sokat... Itt jóval olcsóbb. És jobb is. Penziót fizetek. Maga is itt lakik? — bökött a háta mögé, a szálloda fehéren szikrázó falai felé. — Nem — mondta a férfi, s egy bizonytalan mozdulattal valahova a tengerpart egy távolabbi szegélyére intett. — Egy villában lakom. Valaha egy gazdag amerikaié volt. Most üdülő. — Itt valaha minden a jenkiké volt — mondta a lány álmosan. — Nem — mondta a Sérfi. — Nem. Itt valaha minden a kubaiaké volt. Aztán jöttek a spanyolok, aztán az angolok, és megint a spanyolok, s végül az amerikaiak. És most Kuba megint a kubaiaké. — No — én is így gondoltam — mondta a lány hanyagul. S mert a férfi hallgatott, ő sem szólt tötobet; a karjára fektette a fejét, és érezte, hogy a válla összeér a férfiéval. Kellemes érzés volt, hagyta. A végén még beleszeretek, gondolta csodálkozva, s nyomban utána jóleső, ábrándos félálomba süppedt. Később újra úsztak egyet, de ezúttal a fiú nem kanyarodott vissza hozzá, miután elhagyta; egyenesen a messzi vitorlák irányába úszott. Egyre távolodott, s noha a tenger nyugodt volt, lassan már alig lehetett szemmel követni: a feje újra meg újra eltűnt a lágy hullámok mögött. A lány megijedt. — Phil! ... Egy pillanatra az az érzése támadt, hogy már nem is látja. Egyszerre nagyon egyedül érezte magát az üres tengeren. — Phil!... jöjjön vissza! Félek! Phil!... A fiú meghallotta, hátra fordult, intett. — Phil!... jöjjön vissza! A fiú nyomban megperdült a vízben, hatalmas karcsapásokkal úszott feléje. — Mi történt? — Féltem — vallotta be a lány vacogva. — Olyan messzire úszott. És egyedül vagyunk a tengerben ... A cápák ... — Itt nincsenek cápák — mondta a fiú nyugodtan. — Itt csak én vagyok — mondta, kivicsorítva erős, fehér fogait, játékosan a lány keze felé kapott. — Kérem — mondta a lány, még egyre vacogva, de már hősiesen mosolyogva —, kérem, ne a kezemet... Azzal keresem a kenyerem. Azzal keresem a kubai üdülésre valót. Odahaza egy édes kis kalkulátor meg egy bötoöm nagy villany számológép van a kezemre bízva ... Kérem ... Phil... Philip ... Mr. Théaux ... Mr. Cápa — talán inkább a lábamat — kérte, és megadóan kidugta a lábát a vízből. — Jó — mondta a fiú zordul. — Jó. Kanadai láb — lenni jó. Böhöm nagy kubai cápa — szeretni kanadai láb... Jő — mondta sötéten; fordult, és az ajkával könnyedén megérintette a lány bokáját. Ettől mind a ketten zavarba jöttek, és szótlanul úsztak ki a partra.
