Irodalmi Szemle, 1981
1981/9 - Rácz Olivér: Napfény, fehér vitorlák
NAPFÉNY, FEHÉR VITORLÁK A lány csillogó szemmel, elragadtatott mosollyal szökdécselt le a márvány lépcsőfokokon; közben játékosan megsimogatta a lépcsőt ékesítő kis márványtündér fejét. A meleg, szikrázóan fehér homokon megállt, a Nap felé sandított; miután ilyeténképpen megfelelő módon tájékozódott, leterítette vastag, bolyhos, színes fürdőlepedőjét a homokra, boldogan leheveredett. Kecsesen elnyúlva, lehunyt szemmel átadta magát a Nap forró tüzének. Néhány perc múlva, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, vagy elmulasztott valamit — három hét is csak három hét: minden percét alaposan ki akarta használni —, fürgén felült, körülnézett. A gondozott, simára gereblyézett homokpart majdnem teljesen üres volt; távolban- közelben mindössze fél tucatnyi nagy, színes, gomba alakú napernyő tarkállott elszórtan, magányosan. A tenger valószínűtlenül csillogó, mesekék vizében is mindössze hárman- négyen szelték nagy, széles karcsapásokkal a hullámokat. A part közelében, a sekély vízben, néhány gyerkőc hancúrozott egy piros-fekete gumimatrac körül. Messzebb, kint a tengeren, vitorlások úsztak: a ragyogó napfényben és a tenger könnyű párájában úgy tűnt, mintha a tenger és az égbolt között lebegnének az opálos semmiben. A vitorlák fölött, nagyon magasan, egy ezüstösen megvillanó, karcsú repülőgép húzott el, s a lánynak erről az otthoni repülőtérre kellett gondolnia, ahonnan előző este szállt fel, s ahol akkor már órák óta hatalmas hókotrók és hóekék takarították el a havat a kifutópályákról, s az utasok, miközben a gépek fedélzetére iparkodtak, az alagút- szerű, fűtött közvetítő folyosókon is érezték és hallották a szél jeges süvítését. A lány hitetlenkedve elmosolyodott, aztán magához húzta a strandtáskáját, gondosan beolajozta a testét, és most már módszeresen és kellő odaadással folytatta a napozást. De ezúttal is csak néhány percig bírta türelemmel; újra felült, a két karjára támaszkodott. Nem volt képes betelni a napfénnyel, a tengerrel, a színes pillangókként lebegő kék, piros, fehér vitorlákkal. És mindez tél derekán, amikor odahaza, Kanadában, elakadnak a gépkocsik az utakon a hótorlaszokban, s előző este már-már az is kezdett kétségessé válni, indulhat-e egyáltalán a kubai gép. Istennek hála, elindították. A lány ebben a pillanatban valóban mélységes és nagyon őszinte hálát érzett a sors iránt, s visszagondolva előző esti szorongására és félelmére, hogy a repülőtéren esetleg felszállási tilalom lesz — értékes órák, talán napok a szabadságából! — most boldogan, hangosan felkacagott. január — Kubában! Január a csodálatos Varaderón! Jég és hó és didergés és sötét reggeleken kedvetlen munkába kocogások helyett napfény és tenger, és ami a legfontosabb, a számológép és a kalkulátorok mellett lemorzsolt órák és napok helyett napi huszonnégy óra édes henyélés! Nem bírt a szíve túláradó mámorával, mindkét kezével csókot dobott az égbolt és a tenger között úszó, tarka vitorlák felé, s hangosan elkiáltotta az első két szót, amely az ajkára tolult: — Varadero, öllé! Akkor vette észre a férfit. A férfi ott ült, alig két-három méternyire tőle, a homokban, és szélesen, de nem bántóan mosolygott. Rajta mosolygott, s ezt nem is titkolta. Kedvesen, megértően biccentett feléje, s minha igazolni és hitelesíteni akarná a lány Rácz Olivér
