Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)
csikorognak a kerekei a fagyos úton. Apja sötét árnya ringatózva billeg a gördülő boglya tetején. Nagybene rájuk nézett, ahogy Jocóval elmentek mellette a házak előtt, de a fiú a szemét sem látta, nemhogy a megértést benne. Ködbe vesző távolság, gomolygó pára takarta el előle apja szemét. Pedig tudta, hogy ránézett, talán csak egy pillanatra, de odanézett. Aztán elfordította a fejét, és hosszú lélegzettel párasugarat fújt a levegőbe. Sóhajtott talán? Az öreg Král a tél súlyától agyonlapítva kuporgott a boglya túloldalán. Ojra a községháza felé közeledtek. Aztán mégis találkozott a megértés szikrájával, bár csak szikra volt, erőtlen, alig fénylő, melegség nélküli. Juli szemében látta meg. Juli egyedül ült otthon az ablak előtt, és kinézett az utcára, mintha várna valakit. Elnehezült, formátlan teste fáradtan elmozdult az ablaktól, mikor beléptek, arca komoly maradt. Hol van Jozsó, kérdezte tőle; a lovaknál, válaszolta, mindig a lovaknál van... Fáradtnak látszott. Beszélni kezdett, de Juli nem engedte, hogy mindent elmondjon, közbeszólt: összeszedem a tojást, és beviszem. Hálás volt a szavaiért, s hogy a szemében meglátta azt a szikrát. Apró, alig fénylő, jelentéktelen, de mégis az együttérzés jele. Kezet fogtak, érezte, hogy érdes, nyirkos a tenyere, hűvös és nyirkos, megviseli a terhesség; korán férjhez mentél, Juli, mondja neki gondolatban, várhattál volna még. Elköszönt, az asszony nehézkes, lassú járással kikísérte. Egyedül ő kísérte ki a faluban. Nagybene későn ért haza, sötétben itatott, s az istállóban maradt. Hallotta, hogy a kocsisokkal beszélget. Másra nem tudott gondolni, várt, mikor hallja meg a lépteit. Aztán bejött a konyhába, ő az asztal mellett ült, könyv volt előtte, de nem olvasott. — A bolonddal láttalak, éppen összeilletek. — Igen — válaszolta —, tudom... Anyja nem szólt. A tűzhely mellett öregmama váratlanul felnevetett. Rekedten, mélyen, köhögve sokáig nevetett. Kacagása érthetetlen és félelmetes volt, mert az öregasszony már nagyon régen nem nevetett. Nem is emlékezett rá, mikor hallotta utoljára nevetni. Aztán végül már csak köhögött. — Ha felkötötted a kolompot, rázd is! — mondta még apja, amikor öregmama már nem nevetett. — Ogy — morogta dacosan —, hát rázom. 3. Atyánál nyomozók jártak Reggel fekete Tatraplánon a városba vitték a forradalmárt. Egész nap ott tartották, kihallgatták, este hazahozták. Atya erről a napról senkinek sem beszélt. Később sem, évek múltán, amikor a szövetkezet helyzete gyökeresen megváltozott a faluban. Pedig Bartalský csendőrparancsnok is tudott a nyomozókról, Konárek Juró pedig egyenesen megkérdezte: — Nyomozók mit akartak veled, Atya? De a spanyolos nem mondta meg, csak legyintett. Tévedésből hallgatták ki, a beszélgetés végén beigazolódott, hogy tévedés volt. Este hazahozták, és elnézést kértek a félreértésért. Az a nyomozó jött két társával Atyáért, aki Vašekot kísérte, amikor Sallai sógorral tisztára söpörtették a hombárjait. A nyomozó sovány, fekete férfi volt, hideg tekintetű, bal keze gyűrűsujján arany pecsétgyűrűt hordott L. K. monogrammal, de Atya soha nem tudta meg a nevét. Ez azonban egyáltalán nem bántotta a spanyolost, mert nem is akarta megtudni a fekete nyomozó nevét. Nem volt rá kiváncsi, teljesen el akarta felejteni őt, és remélte, hogy soha többé nem találkozik vele. Akkor ítélte el magában, amikor a Harangozó Árpi nagyapja aláírta a nyomozó előtt a belépési nyilatkozatot. Atya el akarta felejteni azt a napot, és a nyomozóval való találkozást is azért kerülte, mert tudta, hogy felidézi benne a nap emlékét. Sűrű tavaszi eső esett. Apró szemű, hideg eső. Harangozóéknál kitették a konyhaasztalt az udvarra. Mellette rövid fapadon ült az öreg Harangozó. Szemben vele, az asztal előtt állt Vašek, a háta mögött pedig a nyomozó. Szaporán verte őket az eső. Konárek Juró, Atya és Piškovič az eresz alatt álltak. A házból a konyhaajtó üvegén át egy asszony nézte őket, és a szemét törölgette. Sírt, de nem jött az udvarra, nem is kiabált. Az öreg Harangozó volt az utolsó, aki még
