Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)

nem írta alá a belépési nyilatkozatot, ő és Berec Jónás. Görnyedten ült az öregember az esőben, szürke haja csapzottan a fejére tapadt. Kalapja az asztalon feküdt, nem tehette a fejére, mert a nyomozó azonnal levette, és az asztalra tette. Bajuszán víz- cseppek ültek. Az udvaron néha hideg szélroham futott át, és a férfiak arcába vágta az esőt. Az öreg kezében toll volt, Vašek beszélt hozzá, és időnként elébe tette a papírt, hogy írja alá. Az öreg a fejét rázta, és az asztal lapját nézte. A nyomozó ilyenkor mögéje lépett, és a füle mellett elsütötte a pisztolyát; az öreg Harangozó összerándult, és fel akart ugrani a fapadról, de a nyomozó visszanyomta, Vašek pedig újra elébe tette a fehér papírt. A nyomozó az egész tár töltényét kilőtte, a golyók a szomszéd ház falába fúródtak, míg végül Harangozó aláírta a papírt, és sírva fakadt.

— Makacs öreg — mondta később a községházán a nyomozó Vašeknak. — jól eláztunk miatta az esőn. Élvezettel bevertem volna a pisztolyaggyal a makacs vén fejét.

Atya ezt nem tudta elfelejteni.

— Gyerünk, öreg ... — mondta a nyomozó Atyának, s az autó felé mutatott. — Gyere, megbeszélünk veled néhány fontos problémát!

A fekete Tatraplán kerekei tócsákat hasítottak ketté a város felé vezető úton. Ki vár a járáson, kérdezte gondolatban a forradalmár.

A nyomozók nem szóltak hozzá. Egymás között sem beszéltek. A sofőr maga elé nézett, cigarettázott, és a kattogó ablaktörlő húzta félkör alakú sávon át az utat figyelte. Mellette ült a fekete nyomozó. Atya a hátsó ülésen ült a másik kettő között. Az eső verte ablaküvegen át nem látott ki oldalra az autóból, elöl pedig zavarta tekintetét a mozgó ablaktörlő, mely éppen ott ált meg szakadatlan ingajárásában, ahová ő látott, majd visszatért az ablaküvegen a másik oldalra. Állandó kattogása is zavarta Atyát.

Szemét lehunyva gondolkodott. A nyomozó szigorú arcéle felidézte benne az esőn álló asztal látványát, az öreg Harangozó lucskos vállát, és újra feltámadt benne a szégyenérzet, melyet akkor érzett a tehetetlensége miatt. S miközben lehunyt szemmel ült az ülésen, hátradőlve, magába húzódva a valóság elől, régi kép merült fel emlékei közül: képzelete elébe idézte a spanyol kisváros képét. Agyúik a főtéren álltak, parancsra vártak a katonák. Sok katona volt a városkában, tucatnyi nyelven beszéltek; bábeli zűrzavar, mely mégis egységes, az emberek szavak nélkül is értik egymást. Közösek a céljaik és érdekeik, közös az ellenségük, és az életük vagy haláluk is közös: egy a sorsuk. Pihentek és falatoztak a katonák, ismerősöket keresve jártak az utcákon, és mikor összetalálkoztak ismerőseikkel, nagyokat kiáltva átölelték egymást. Az indulási parancs minden percben megérkezhetett. Tudták, hogy a frontra mennek.

Fegyveresek csoportja közeledett a tér felé. Fehér flanellnadrágos, ingujjas férfi haladt közöttük maga elé meredve. Lesütötte a szemét, ahogy most az öreg Harangozó. Amikor a fegyveresek melléjük értek, látták, hogy a férfi tekintete riadt, szőke haja kócosán a szemébe hull, arcán ütések kék foltjai láthatók. A katonák között elterjedt a hír, hogy kémet fogtak, idegen ügynököt, aki bomlasztja a forradalmat; akkor már visszavonulóban volt a köztársaság hadserege, véres harcokban hátrált a fasiszták elől. A kém ismeretlen nyelven beszélt, hogy ne vallathassák. Más nyelven nem szólalt meg, csak azon az érthetetlen, idegen nyelven tiltakozott és magyarázkodott.

Spanyol tiszt elé vezették a férfit. Szemben állt egymással a forradalmi harc katonája és a civil. A hivatásos katona kérdéseket tett fel a fehér nadrágosnak, de az csak a fejét rázta, és a maga nyelvén beszélt, majd újra a fejét rázta. Nem tudhatták, be- szélt-e angolul vagy németül, mert ha más nyelven szólal meg, talán megmenekül. De egyre csak a maga nyelvén magyarázott, s ez makacsságnak tűnt fel, sértő konokság- nak. Végül a tiszt elvesztette a türelmét. Minden pillanatban az indulási parancsot várta, a távolból állandóan hallották a közeledő front moraját, a szüntelen ágyúdörgést. Tudták, hogy bevetésre mennek, a katonákat komor, zord sejtelmekkel töltötte el a várakozás, és ez nem kedvezett a civilnek. A tiszt végül dühös türelmetlenséggel legyintett, elfordult a flanellnadrágostól. A közeli falra mutatott, parancsot adott, aztán továbbment. Nem érdekelte tovább az ügy, más fontosabb teendők várták. . . A fegyveresek karon fogták a civilt, a falhoz vezették, s az nem értette, mi történik vele. Csak akkor bizonyosodott meg a sorsáról, amikor a fegyveresek felhúzták puskájukat. Karját az égnek emelve felkiáltott, majd térdre rogyott, és újra felkiáltott, kar-