Irodalmi Szemle, 1981
1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)
mondta akkor a tanítója, akár kétszer is olvasd el, hogy megértsd, mert Don Quijote sorsa emberi lehetőség, meg kell értened a lényeget... Akkor ötödikes volt, sokat olvasott, és már a „nagy könyvtárból” is kikölcsönözhetett könyveket, ahol a felnőttek olvasnivalói voltak; okos gyerek, mondta a tanítója a szüleinek, ha tanulna, lehetne belőle valami. De hát most eszébe sem jutott Don Quijote, a bús és elszánt lovag. Félelmet érzett, rettenetes viszolygást az elkövetkező óráktól. Megborzongott, ahogy a megalázó helyzetek előérzetétől szorongunk. A névsoron Berec Jónás neve az első. Jocő megy elöl, botját a földbe szúrja, majd a magasba lendíti, mintha sétálna. Már az udvaron állnak, Péter a kert felé néz, és látja, hogy a szérűben, a csupasz szürke akácfán varjú ül és károg. Rekedt, gyászos hangja mintha betöltené a világot. Az istállók felől alacsony, ködmönös asszony jön feléjük, szemében várakozás. Lassan, ráérősen közeledik, és a fiú szeretné, ha még nagyon messze lenne, éppen csak látnák gömbölyű alakját, és ő minél távolabb lenne a pillanattól, amikor beszélnie kell. — Berec mama, jó napot! — kiáltja helyette harsányan Jocó. Kerek, zsíros arca fontoskodó igyekezet és belső feszültség, vonásain már a hatalmasak dölyfének merev szigora rajzolódik. — No beszélj, Nagybene, neked kell most beszéned. Szólj hát, te! Nagybene, megnémútál?! Berec Jónás ne jöjjön ki a házból, mondja magában, most nem szabad, hogy kijöjjön Berec Jónás. De az már az ajtóban áll, és nézi őket. Karvalyorra vörösen izzik a szoba melegétől, szeme merev, tekintete száraz és fenyegető. Nem köszön, hidegen, ellenségesen várakozik. Péter idegen hangot hall, bár tudja, hogy ő beszél. Határozatlan, akadozó beszédet hall, hogy tízezer tojást kell felvásárolni két hét alatt, várja a tojást a városi nép. Az új társadalomban a falu és a város szövetségesek, egymásra szorulnak, hát... adják be a tojást. Meg kell érteni, hogy a célok közösek, jobb élet, emberségesebb társadalom, és a feladatok egymást kiegészítik. A falu élelmet ad, a város ruhát, lábbelit, gépeket, hogy könnyebb legyen a munka, kifizetődőbb; ezeket az érveket a tanfolyamon hallotta. Logikus gondolatok, elfogadta őket, s most továbbadja ... A vörös arcú férfi szigorúan nézi, és hallgat. Miért nem szól, mondjon már valamit... Az nem szól, s az asszony is hallgat. Nézik őket, és még várnak. Jocó botjával a földet döfködi, rugdossa a havat, és nem történik semmi, semmi... — Nagyon derék elvtársad van, Nagybene — szólal meg végül Berec Jónás, és továbbra is komoran nézi, még a szokott gúnyos villózás is hiányzik a tekintetéből. — Emlékszel, a front utáni első karácsonykor a kocsmában seggreverősdit játszottunk. Te ütöttél Jocó fenekére a legnagyobbakat. Kövér, kerek feneke volt Jocőnak, olyat csattant rajta a tenyered, mintha vaktölténnyel lőttek volna Szent György napján. — Ammá nem úgy vót... most nem ez a kérdés, — vágott közbe izgatottan a kézbesítő. — Most a tojás a kérdés, meg hogy adják vagy nem, mer ha nem adják, megtesszük a feljelentést, hallja, Berec!... — Sértettségében igyekezett szigorúan beszélni, botjával nagyokat koppantott, de közben aggódva pislogott a széles vállú ember kemény, vörös arcára. — Tojjál tojást te, féleszű! Lúdkasba ültetlek, és tojjál tojást, fafejű! — Nem tojok — mondta Jocó higgadtan, meggyőződéssel —, nem vagyok tyúk. — Nem vagy — helyeselt kaján vigyorral Berec Jónás. — Ökör vagy nem tyúk. Aztán röhögött, már élvezte a helyzetet. A felesége nem mosolygott, anélkül, hogy szólt volna, a házba ment, és már nem mutatkozott. De a férfiból kitört a másokat ugrató tréfamester és a bajcsináló, csúfolődó kedve. — Hivatalos személy vagy, szólj, hogy ne csúfoljon, mit fész tőle, Nagybene! Te is hivatalos személy vagy, kiküldetésbe járunk, az államot képviseljük ... Mit gondol, most én az állam vagyok itt, hallja?! — Hááá... — szertelen jókedvében szinte kiáltva hahotázott. — Hááá ... te vagy az állam, Jocó, — Váratlan, gyors mozdulattal kicsavarta kezéből a botot, és ijesztően elvadult arccal a magasba emelte, mintha le akarna vele sújtani. — Hááá... hát te vagy az államhatalom!... Ki innen, te félkegyelmű! Hááá... A kézbesítő nekiiramodott, és esetlen, kacsázó léptekkel kirohant az udvarból, csak az utcán állt meg. Onnan dühösen visszanézett. Rémület és suta hivatali gőgje küzdött benne. Dadogott ijedt dühében.
