Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Duba Gyula: Örvénylő idő II. (regényrészlet)

— Me . .. megbánja ... eztet még meg ... megbánja, Berec! Felelni fog, hogy ... hogy hivatalos személyre botot emelt, hallja, ezt megbánja!

— A gyerekeket tanítsd, ne koldulj! — mondta a fiúnak, és ügyet sem vetett Jocóra.

— Tedd a magad dolgát, ne a másét! Apádra nézz, ne magadra. .. Láttad már őt, ahogy a vén Krállal együtt ül a szekéren?

— Láttam ... A havas esőben is láttam őt a szekéren.

— Akkor is nézd meg, amikor szél fúj vagy erősen fagy, mindenki benn van már a melegben, ők meg mennek ... És ne koldulj, nem vagy te ágrólszakadt nincstelen.

— Nem vagyok — ismerte be —, nem magamnak koldulok. Nem tenném, ha nem érezném, hogy meg kell tennem. Apámat húszfokos fagyban is láttam a szekéren, az öreg Král félig megfagyott mellette, a pipája is befagyott, nem bírta szívni... De én nem magamnak koldulok.

— Mindegy, kinek koldulsz. Mást várnak tőled az emberek. Tanítsd a gyerekeket, okosabb vagy náluk, képviselj bennünket. De ne járj a nyakunkra tyúktojás meg tej meg zsír miatt. Ha így folytatod, nemsokára te hajtod be a kutyaadót!

— Meglehet, hogy én hajtom be a kutyaadót.

— Tanító úr ... — húzta el a száját gúnyosan. — Fenét, tanító elvtárs!

— Valakinek be kell hajtani a kutyaadót — mondta, és a kapu felé indult.

Berec Jónás nem szólt, a botot Jocó után dobta az utcára.

— Legközelebb, ha jöttök, a botot hagyjátok a kapu előtt! Nem szeretem, ha bottal jönnek rám.

— Megbánja, Berec ... — A kézbesítőt, hogy botját a kezében érezte, indulat öntötte el, a fogát csikorgatta. — Keservesen megbánja, hallja!

A vörös képű ember komor arccal feléje indult, mire Jocóka sietve megfordult, és lefelé igyekezett az utcán, de állandóan visszafordult, mint a megkergetett gyerek. Ha Berec Jónás dobbant a lábával, Jocó futásnak ered.

— Hallgat, mint a kuka, nem védi az embert, a gyáva disznó . . . nem hivatalba való, minek vállal az ilyen begyulladt funkciót... semmi jót nem hoz a szocializmusnak, csak eltrógerkodja a feladatokat... ez nem lesz jó szervező soha. — A tanító mintha valahonnan kívülről hallaná Jocóka szitkozódását, elmosódva és közvetve, mert ő most zárt térben van, elhatárolva a külvilágtól, érzései és gondolatai rejtekébe húzódva, ahonnan kitagadta Jocót az emberekkel, a telet, a világot. A következő ház, melyet meg kell látogatniuk, a Harangozó Arpiéké. Lefelé tartanak az utcán, s a havas tetejű házak mintha filmen úsznának mellette. A fehér sapkás kémények alacsonyan terjengő füstje valószínűtlen festmények színképe, a patakparti szilfán álombéli szarka csörög a Bronzhonvéd mohos feje felett; a kelekótya kézbesítő dühöngése távoli fortyogó hangzavar, őt nem érinti.

Hosszú idő után Albert jut eszébe. Régen nem írt levelet. Nincs ideje, a mezőgazda- sági minisztérium fekete autóján száguldozik országszerte, ha még nem verték agyon a kulákok. Hej, Albert, könnyebb a te dolgod, a fővárosból idegen falvakba érkezel, fekete autód tiszteletet parancsolón utal a hatalomra, mely szilárdan mögötted áll, és ha szükséges, megoltalmaz. Szavaidat súlyossá teszi, mint a kövek, és a tanyasiak vasvillái és bicskái ellen is megvéd. Zsebedben finom szerkezetű hatharmincötös revolver, nikkelfejű, csillogó töltényekkel. Bárhová mész, nem ismernek, nem tudják, honnan származol, mi voltál azelőtt, ki az apád. Elfogadják, hogy országos célokat képviselsz, és a célok érdekében intézkedsz és utasításokat adsz másoknak. Rámenős srác vagy, Albert, elismerem, rám Is hatottál. Hiába tagadnám, hatottál rám, a tanfolyamra is miattad jelentkeztem. Nem a biztatásoddal hatottál rám, hanem a példáddal győztél meg, hogy igyekezzek más lenni, mint a többiek, menjek el a faluból, szökjek, meneküljek. Hát nem szöktem, se nem menekültem. Itt maradtam, mégis más lettem, de te csak addig hatottál rám, azután már magamra hagytál. Elhagytál, Körtefejű. Rávettél, hogy elmenjek, s én hallgattam rád. Aztán kiderült, hogy hiába mentem el, mégis itt maradtam, kettéválva lélekben, megzavarodva, elbizonytalanodva, inog a talaj a lábam alatt; mintha semmi sem történt volna, itthon vagyok, mégis idegenként járom a falut, a rokonaimmal, barátaimmal idegen hangon beszélek. De a legnehezebb mégis az, hogy én értem őket, mert az ő világuk tovább él bennem. Hogyan is irthatnám ki magamból, hiszen az enyém, de ők nem értenek engem, s nem is érthetnek, mert ami bennem változott vagy megszületett azzal, hogy tanultam, azt ők nem fogadják el, mert ellenük