Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

arca még neki is szembetűnően sápadt volt —, a kulcs a ruhám alatt van elrejtve. Megtalálod majd, de előbb meg kell ölnöd engem.

— Érted? — kérdezte, mikor ő bambán meredt rá, mint akit fejbe ütöttek. — Csak úgy juthatsz a kulcshoz, ha előbb megölsz. Izmos legény vagy, az én nyakam vékony, nem lesz nehéz dolgod.

Még mindig nem tért magához.

— Nem vetemedem gyilkosságra, atyám — hadarta sebesen, hogy végre megindultak gondolatai. — Erős vagyok, megszerzem én a kulcsot anélkül is, hogy kárt tennék benned.

De a pap felállt, úgy magasodott előtte, mint kemény, vékony penge, amelyhez nem tanácsos túl közel kerülni.

— Ha a kulcs után kezdesz kutatni, kiáltozni fogok. Azonnal tele lesz a szoba és a folyosó emberrel... Végezz velem gyorsan, egy mozdulattal sem fogok védekezni. A kulcsra könnyen rátalálsz, s aztán talán a szabadságra is ...

Állt a pap előtt, s tudta, tréfáról szó sincs. Szemben állt vele, s néhány pillanatig csakugyan úgy érezte, hogy a torkának esik. Az indulat hörgése tört fel belőle, s a szabadság, amely előbb már részegítő közelségben volt, egyszerre mérhetetlen távolságba tűnt.

Megértette az atya szándékát. Ö akart az az egy áldozat lenni, akit, ha elhárít Htjából, megmenekülhet szörnyű helyzetéből. Csalódás, düh, kétségbeesés kavargott benne.

Eh! — a pénzzel csörgő zacskót kikapta zsebéből, és a pap lába elé hajította.

— Lehet, hogy szent vagy, lehet, hogy szörnyeteg — sziszegte. — Ez nekem teljesen mindegy. Megfulladok, ha egy levegőt kell még szívnom veled. Ki innen!...

Csakugyan mintha fulladozott volna, a tüdeje zihált, a szeme kidülledt.

Botorkált Augosztinosz után, aki a gyertyát tartva gyorsan ment előre, kinyitott egy ajtót, megvárta, amíg bement, aztán lépett csak utána. Az egyik sarokban álló fekhelyre mutatott.

— Az ágyad — mondta színtelen hangon.

Végigdőlt a fekhelyen. Szemét lecsukta, menekülni szeretett volna az ébrenlétből, a valóságból, dobolt, zakatolt benne minden. Egy hűvös ujj mintha könnyedén keresztet rajzolt volna homlokára, de ez lehetett érzéki csalódás is.

Augosztinosz atya iránt sokáig vad gyűlöletet érzett, mert megtörte őt, mert belé látott, és felismerte, hogy hóhér lehet, de gyilkos sohasem, s ezzel rákényszerítette, hogy vállalja balsorsát. Meddig? Hány hónapig? Talán évekig? Erre a kérdésre már rég megkapta a feleletet.

Már évek óta fásult kötelességtudattal végezte munkáját. A lelke mélyén szorongó görcsös indulat, a vágy, hogy más legyen, mint ami, megcsöndesedett. Nem éghet fájdalmasabb vágy az emberi szívben, mint a vágy: másnak lenni, mint amik vagyunk. De a lángok mind kevésbé csapkodnak az égig, lassan parázzsá szelídülnek, s a parazsat is hamuréteg lepi el. De néha, mint most is, mikor a nyugati szél fúj, lesöpri a hamuréteget, s a hamvadó parázs ismét felizzik.

A szívéhez nyúlt, amivel az emlékek ijesztő táncba kezdtek. Az emlékek, amelyek kéretlenül jöttek elő s amelyeket elűzni már nem volt ereje.

Augosztinosz atya, egyetlen barátja és menedéke, évek óta a kriptában. Az ő halála volt az utolsó csapás, amely még képes volt megsebezni. Néhányszor elment hozzá a kriptába, de ott nem talált a kérlelhetetlenül kegyetlen és szeretetből önmagát is feláldozni képes, különös, drága barátból — akinek nagyságát inkább csak érezte, mint felfogta — semmit.

A dajnáktól, akikhez jussa volt egy-egy kivégzés utáni éjszakán, amit a városban tölthetett, mindig távol tartotta magát. S a megejtően szép, vágyakat keltő Zephürosz időnként feltolakodó képét is irtőzattal űzte el gondolataiból. Soha nem akarta tudni, ki az áldozat, és milyen bűnökért kerül a keze alá. A bábukra gondolt makacsul és szinte eszelősen, melyeken mesterségét be kellett gyakorolnia. Meddig várták öt otthon? Meddig keresték, meddig reménykedtek? A napsütötte athéni piacon járt, ismerősök köszöntek rá, Zana nyaka barnán ős karcsún nyúlt elő a hófehér ingvállből, apja műhelyéből a vésők és kalapácsok jól ismert zenéje hallatszott.

Vissza kell mennie hozzájuk. Haza kell mennie! Olyan biztossággal érezte a pillanat eljöttét, hogy izgatottan fölállt. Itt csak az új pap arcát ismeri meg néhány börtönőrét.