Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

A hivatalnokét, akitől a fizetését veszi át, a vendéglősét meg a szolgálóét, aki az ételt rakja elé, ha dolga van a városban. Csupa idegen arc, élettelen maszk. Nem akarja látni őket többé. Életerejének maradékát nem pazarolja az ő szolgálatukra.

Arcát a város felé fordította, mint minden este. Nem lobbant fel odaát a fáklyafény. Nem jön érte a két mogorva csónakos ... de ott! Ott a hullámokon halászbárka táncol. Sosem jönnek Burdzi szigetének még a közelébe sem. Talán a szél hajtotta idáig?

összehúzott szemmel figyelt az alkonyaiba. A hullámok játéka megtéveszti öreg szemét. De nem. Valóban bárka ring a vízen. Ez csak érte jöhet. Bátyja vagy húga talált volna rá ennyi idő után? Vagy a városból jön az értesítés, hogy felmentik a szolgálat alól. Szabad ember lesz újra, s mehet, ahová tetszik. Akár Athénba is.

Elöntötte a boldogság, belefájdult a szíve, mintha rárakódott, megkövesedett páncélburok hasadozna le róla.

Lekapta ingét, és vadul integetni kezdett. Hívó jeleket adott a bárkának. Bárkik legyenek, gazdagon megjutalmazza őket. Nem költötte a pénzét tivornyákra, akármi’ven rossz néven is vette szállásadó vendéglőse, hogy nem követi a szinte kötelező szokást.

Szaladt a házba, átdobta magán meleg köpenyét, előbb azonban vállára vette Irene hímzett tarisznyáját, amely dugig volt pénzzel, aztán sietett ki a partra. Szeme a hajócskát kereste, nyugtalanul járt a hullámokon, aztán megkönnyebbülten fellélegzett. Sötét volt a víztömeg, az ég aljáról is eltűnt már a fény, de a bárka himbálózó testének körvonalait még látta.

Ügy tűnt, egészen a közelben van már. Talán csak a hullámverés miatt nem mer közelebb jönni.

— Jövök már! — kurjantott az ellenszélbe, hogy meghallják. — Jövök.

Belegázolt a vízbe, nem vett tudomást a hűvös és goromba hullámokról. Szemét a bárka

irányába szegezve ment előre, ment a szabadság felé.

Reggelre a víz tükre sima volt, a nyugati szél meghúzódott valahol a Peloponné- zosz hegyei mögött. A nauplioni halászkikötőből elszabadult bárka körül szelíden tocsogott a víz.

Dél felé gyors csónakon két fiatal halász közeledett a gazdátlan jószág felé.

— Nézd — mondta az egyik —, ki hitte volna, még Burdzin is túl sodorta a szél.

Mikor elhaladtak a sziget mellett, borzongó kíváncsisággal teli pillantásokat vetettek

a part felé, hátha megpillantják az öreg hóhért. De nem láttak senkit, mintha a sziget teljesen lakatlan lett volna.