Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

— Hogy képes leszel-e igazi emberábrázolásra, nemcsak külsőleg, belsőleg is, az majd az idő folyamán derül ki... és milyen ez a Zecchino? — kérdezte átmenet nélkül. — Fölényeskedő, gőgös, kedves?

— Ha én azt tudnám! — tört ki belőle őszintén. — Ahány nap, annyiféle kedve van. Szeszélyes, mint egy elkényeztetett asszony.

Apja elmosolyodott. Bizonyára arra gondolt, hogy neki még nemigen lehetnek fogalmai elkényeztetett asszonyokról, csak a gyakran használt hasonlatot alkalmazta.

Együtt mentek lefelé a dombról, apja látogatása kárpótolta őt némileg Zecchino hiányáért.

Másnap, amint kiért, rövidesen megjött Zecchino is.

— Itt vagyok — mondta meglehetősen barátságtalanul —, mondd meg, mennyi időre lesz rám szükséged, aztán úszom egyet, és megyek, mert atyámmal és anyámmal akarom elkölteni az ebédet.

Súlyos kő hullott a szívére. Zephürosz neheztel valamiért Avesztoszra. De hát nem tudta semmi vétkét. Alázatos belenyugvással kérte:

— Csak egy fél órácskát maradj legalább, engedd meg, hogy beállítsalak... így. Nagyon gyorsan igyekszem dolgozni, hogy megfogjam azt a lebegő mozdulatot, amit elképzeltem. A részleteken aztán majd elbabrálhatok nélküled is.

— Nem is nézed meg a tegnapi munkám? Egész napnyugtáig dolgoztam — mondta, mikor látta, hogy Zecchino menni készül.

Az megállt, szemügyre vette a formát még alig öltő kőtömböt.

— Nem rossz — mondta kegyesen, majd bekapott néhány pisztáciát, a héját szétszórta maga körül. Aztán zsebéből elővett még egy maroknyit, azt Avesztosz ölébe dobta.

— Ez a legkevesebb, amire a tegnapi munkáddal rászolgáltál — vetette oda leeresz- kedőn, s már ott sem volt.

— Hűvös hullámokat sodor az ár — jegyezte meg Zecchino a következő nap. — Lassan nem érdemes kijárni úszni az öbölbe... Mit gondolsz, miattad hányszor kell még kijönnöm?

Avesztosz akkor nem hallgatott tovább.

— Zecchino — mondta feldúltan, de uralkodva magán —, legalább öt-hat nap kellene, melyek után már egyedül is boldogulnék vele. De — mondta határozottan, mialatt ben- sejében szűkölt, mint a veréstől rettegő kutya — ha meggondoltad, és terhedre van a pózolás, ne fáradj föl többé miattam.

Csönd támadt. Nehéz, mély csönd. Aztán Zecchino megállt előtte, ujjával lassan felemelte leszegett állát, és mosolyogva nézett a szemébe.

— Hát te ilyen büszke vagy, Avesztosz? Ez tetszik nekem. A mulyaságodat nem szeretem.

Teljesen megzavarodott. Mindenre inkább számított, mint ilyen szavakra, s nem is tudta, miért tartja Zecchino mulyának.

— Eléggé kiállhatatlan voltam, tudom, de hát veled másképp kell bánni. No, hagyd abba — bökött a készülő szobor felé. — Már úgyis napokra előre dolgoztál.

A tenger, ahová, mint az első napokban tették, leszaladtak, csakugyan hűvös volt. Jólesett utána heverni a terasz naptól átforrósodott kövén.

0 megint elégedettnek érezte magát, csak valahol mélyen maradt benne a félelem, hogy egyetértésük egyik percről a másikra visszájára fordulhat.

— Ott van a táskámban egy kis elefántcsont doboz. Add ide, kérlek — mondta Zecchino.

Fölkelt, megtalálta a finoman faragott dobozkát, és átnyújtotta. De Zecchino nem vette el.

— Nyisd fel — utasította —, a kenőcsből végy valamennyit az ujjadra, és vékonyan, finoman kend be a vállamat, karjaimat, nyakam, mellkasom.

' Szótlanul engedelmeskedett, és eltöltötte a boldogság, hogy nem vesztetite el Zephürosz barátságát.

Zecchino tettetett elégedetlenséggel dörmögte:

— Mi van veled, Avesztosz? Remeg a kezed. A te erős, kőfaragó karod. — Félig hunyt pillái alól olyan pillantást vetett rá, amelytől keze még inkább remegni kezdett.

— Ejnye — ingatta a fejét elnézően Zecchino —, ez nem lesz így jő. Majd szerepet cserélünk.