Irodalmi Szemle, 1981

1981/8 - Ordódy Katalin: Az argoliszi öbölben (elbeszélés)

— Engem akarsz ezzel a drága kenőccsel... — tiltakozott, de aztán hagyta, hogy a finom barna kezek végigsimítsák az illatos anyaggal. Egyszerre csalhatatlanul megérezte, hogy Zecchino keze is megremeg.

Hirtelen, egyszerre Jött mozdulattal ölelték át egymást.

— Meandrosz játékosság nélküli önző szenvedélye néha már csakugyan elviselhetetlen. Te kellesz nekem — suttogta Zecchino, és hozzásimult arcával Avesztosz tűzben égő arcához.

Mindennap szerették egymást. Mintha nem is e világon élt volna, úgy járt Avesztosz csodálatos titkával. Odahaza is észrevették a változást, évődtek vele, hogy olyan nagy művésznek képzeli magát, aki családját, a körülötte levőket már észre sem veszi.

Zavartan tiltakozott, fáradtságára, munkája értékét illető kételyeire hivatkozott, de húga egyszer olyasmit mondott, amitől elöntötte a vér. Ha a pislogó lámpa fénye közelebbről esik rá, mindenkinek észre kellett volna vennie pirulását.

— Avesztosz úgy viselkedik, mint aki fülig szerelmes — nevetett rá csúfondárosan Athina.

— És te meg honnan tudod, hogy a fülig szerelmesek hogyan viselkednek? — rántotta meg egyik hajfonatát tréfásan anyja.

— No bizony! És a bátyám? Nem volt olyan hónapokig, mint a holdkóros? — felelt meg a leányzó.

— Demetriosz... — sóhajtotta anyja. — Demetriosz egészen más volt. Alig volt valamivel idősebb, mint Avesztosz, mikor már esküvői pulykát hizlaltunk számára. Avesztoszt nem érdeklik még a lányok. De mikor is lenne ideje, hiszen csak az otthona meg a Meandrosz-villa között szaladgál.

— Már nem sokáig — jegyezte meg elégedetten apja. — Tíz nap sem telik bele, s itt az idő, hogy bemutassa a művét.

Az utolsó napokban már nem tüzesedett át a villa teraszának köve, a november eleji felhők is néha ugyancsak meggyűltek Athén felett, de igazi, kiadós eső még nem hullott.

Avesztosz apja segítségével kis kocsira rakta az immár kifaragott kész követ, és óvatosan gördítették le a dombról. Durva vászonnal takarták le, és megbeszélés szerint betolták Tertisz úr tágas udvarára, ahol felállították a számára kijelölt helyen. Több ilyen betakargatott mű állt már ott, a bírálók ítéletére várva. Zecchinóval való találkozásaik most már megritkultak. Esetről esetre állapodtak meg, mikor lophat el számára Zecchino egy órácskát.

Érintkezéseik ritkább és bizonytalanabb volta csak növelte lázukat. Egy alkalommal, mikor még minden ízében remegett, a gyönyör magasra csapó hullámai épp hogy csendesülni kezdtek idegeiben, és Zecchino gyöngéd mozdulattal törölte le illatos kendőjével homlokáról a harmatot, zajra lett figyelmes. Késve kapta fel fejét, hogy irányába tekintsen, de menten felugrott, és a másik helyiségbe vezető boltíves nyíláshoz szaladt. Egy öklömnyi habarcsdarabka akkor esett éppen a levezető lépcső harmadik fokára, ahol aztán egy kis ide-oda billegés után egyensúlyt találva megpihent. De az oszlopokat elzáró fal tövében mintha villant volna valami. Egy színes folt. De annyira tünékeny volt, képzelődés is lehetett az egész. Egy ellibbenő szín... egy szoknya csücske ... Csak nem Zana barna csíkos rózsaszín szoknyája?

Még végigsietett az oszlopok között, és a fal másik oldalát is szemügyre vette, de nem látott sehol egy lelket sem.

A nyugtalanság rossz érzésével ment vissza Zecchinóhoz.

— Láttál valakit?

A fejét rázta.

— Nem. Semmi határozottat. De a habarcsdarabot valakinek meg kellett löknie, hogy legurult a lépcsőn.

— A szél is leverhette. Talán a fal peremén hevert, a szél megbillentette ...

— Lehetséges. De... nem vagyok biztos benne. A fal mögött mintha egy barnarózsaszín folt tűnt volna el.

— De hiszen kimentéi, kinéztél a fal mögé ...

Vállat vont.

— Akkor már senkit, semmit sem láttam.

— Csak a kísértetek tűnnek el nyomtalanul — mondta Zecchino mintegy magát is