Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: A szintézis útján
kodó, csodákban már nem hivő modern ember világképét tükrözi”; ha ezt elfogadjuk, meg kell állapítanunk, hogy A, jóslát korántsem felel meg ennek a meghatározásnak. A tudományos megismerés helyett itt a hindu misztika játssza a főszerepet, a racionális gondolkodást pedig az a hit helyettesíti, hogy „egy fehér majom, amely e könyv szerint hat évszázaddal ezelőtt Velencében garázdálkodott, befolyással volt a magas politikára, és ma is ezt a mesterséget űzi”; ezek után talán már mondanom sem kellene, hogy Neubauer művében a csodának sem éppen elhanyagolható szerep jut. Mindezeken kívül az egész művön átvonul egy bizonyos „titok”, amely állítólag a világtörténelem alakulását befolyásolja, s amelynek a szereplők — s velük együtt természetesen az olvasók is — igyekeznek a nyomára jutni, ám amelyre a csaknem négyszáz oldalas könyv végéig sem derül fény. Természetesen nem akarom itt azt állítani, hogy a csodás vagy a misztikus elemeknek egyáltalán nincs helyük a huszadik századi regényirodalomban, hiszen ezzel a világirodalom jónéhány jeles művének a létjogosultságát vonnám kétségbe; Neubauer könyvében azonban a csoda meg a misztikum nem elemekként vannak jelen, hanem lényegként, a történet alapvető tartalmaként. Mit mondhat hát Neubauer Pál könyve a csodákban már nem hivő, a világtörténelem fejlődésének objektív törvényszerűségeit ismerő mai olvasónak? Semmit. Semmit, mert tőlünk idegen problémákkal, illetve álproblémákkal foglalkozik, mert nem az életet mondja, hanem olyasvalamit, ami életidegen, misztikus, s amiről lényegében ki sem derül, hogy mi az tulajdonképpen. Neubauer Pál könyvének a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb műveként való kiadása tehát minden bizonnyal legalábbis túlzás. (Madách, 1981.) Varga Erzsébet A szintézis útján Évadzáró bemutató a Magyar Területi Színházban Már hagyomány, hogy színházunk látványos zenés játékot tűz évadzáró műsorára. Konrád József különben is szereti az átrendezhető jeleneteket, a népi humorú helyzeteket, az ízes párbeszédet. És Petőfi Sándor négy énekben megírt hőskölteményének „eszméi nyomán” Simon István átírásában mindezt meg is találja. A céltudatosan körvonalazott, jelenünkhöz Igazított szerepkörökben, rendeltetésük jelentőségét tükröző szövegezésekben örömét lelheti a közönség. Simon István ugyanis A helység kalapácsát írta át úgy, hogy a cselekmény szinte itt és most játszódik. Komédiát írt a javából, igazi farce-t, amelyhez Rónai Pál elsőrendű muzsikát illesztett, s ezáltal előnyös lehetőségeket biztosítottak színészeink önigazolására, a nézőknek pedig tartalmas szórakozásra. Ha a játék szövegére és nem csupán az olykor izgalmas eseményekben gazdag, már-már kalandos históriákra, az ötletes csattanókra, máskor meg a hagyományos rutinra épült látványosságra figyelt a közönség, eltűnődhetett azon, mit is jelent „régi témát” — mai színházban bemutatni. Mit jelent a regényes szöveghez, a típusadta jellemrajzokhoz való hiteles ragaszkodás: a szerzők által indukált helyzetek feszültsége; a fonák mondatok és gesztusok között és mögött meghúzódó sajátos humor és komikum közvetlensége, valódisága, igaza. A tréfás színpadi játék, a bohózatig terjedő komikum mértéktartó ábrázolása talán a legnehezebb színpadi megmutatkozás. Színésznek, rendezőnek tudnia kell ebben a műfajban gondolkodni és cselekedni, beszélni és hangsúlyozni, hogy az író(k) által feszegetett társadalmi problémákban, eseményekben, jelenetekben és színpadi replikákban benne érezze magát, s aktív részese legyen az előadásnak. A szereplők egyéniségét (a legtöbb eset
