Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - LÁTÓHATÁR - Dénes Imre: Perui mítoszok és legendák
haciendákat övező hegyek magasodnak. Bal kéz felől pedig a Huayllay meredek ormai képeznek szlklaerdeikkel• különös geológiai alakzatot. Itt láthatók Chaquicocha, La Esperanza és Ruinilasocha kicsiny lagúnái, tellsteli vízimadarakkal. Hajdanában a Santa Rosa domb egyebek közt a nagy kiterjedésű, kövér legelőiről is híres volt. A környékbeli pásztoroknak nem is volt nagyobb vágyuk annál, mint hogy itt legeltethessék jószágukat, hiszen az aszály, vagy éppenséggel a hosszan tartó fagyok gyakran űzték el őket más vidékek legelőit megkeresni. Csakhogy Santa Rosa bőséges legelőit három óriás termetű vad bika őrizte: egy vörös, egy hófehér és egy szénfekete. Ezek az éber őrszemek irgalom nélkül nekirontottak annak, aki ide merészkedett, embernek, állatnak egyaránt, prédájául hagyva őket a dögevő madaraknak. S a hívatlan látogatóknak nemsokára már csak a csontjai fehérlettek a mezőn. A bikák titokzatosságának és veszélyességének híre ment az egész környéken. A távolabbi vidékek nyájőrzői is sóvárogva gondoltak Santa Rosa kövér legelőire. így esett azután, hogy a környékbeli falvak elöljárói elhatározták, hogy együttes erővel hajtóvadászatot indítanak a bikák elpusztítására. Ügy is történt. Egy szerencsésnek ígérkező nap hajnalán, tapasztalt vadászok vezérlete alatt, kilovagolt harminc lándzsákkal és lasszókkal felfegyverzett deli legény. Nyomukban harminc parittyás hajtó meg egy falka kutya. így vonultak Santa Rosa dombja felé. Tehénszarv-tülökkel, s dobbal felszerelt vezetők mutatták az utat. Forrón tűzött a nap, mert már jól benne jártak a nyárban. Hosszú, tikkasztó menetelés után egy halmocska tetejéről végre megpillantották a távolban Santa Rosa dombját, annak lejtőin három pontocskát, a három bikát, a domb fölött pedig az éhesen köröző, prédára leső keselyűket. Úgy döntöttek, hogy megpihennek, mielőtt tovább indulnának, s a lovakat is kicsapják legelni. A legények hajtóikkal együtt leheveredtek, egyesek kokalevelet rágcsáltak, mások elfüstöltek egy kis csuhéba csavart dohányt. Előkerült a szokásos itóka is, a chacta, amit tehénszarvba töltve hoztak magukkal a férfiak. Kis idő múlva a kokától felfrissülve felszerszámozták lovaikat, és könnyű ügetésben folytatták útjukat. Másfél kilométernyire lehettek a bikáktól, amikor azok már megérezték közeledtüket; fel-f elütötték a fejüket, farkukkal a horpaszukat csapkodták. Szemmel láthatóan felbőszültek. A kürtök, dobok és sípok hangja, a kutyák veszett ugatása és a hajtők lándzsái azonban megfutamították őket. Rémülten menekültek fel a domb tetejére, ahová halálos döfésre emelt lándzsáikkal már csak a lovasok tudták követni őket. Fújtatva kapaszkodtak a lovak felfelé, a bikák pedig a sziklák közt kerestek menedéket. A sárgás-vörös bikának az utolsó pillanatban sikerült eltűnnie üldözői elől egy barlang szájában. Néhány lovas kint maradt strázsálni a bejáratot, többen pedig utána eredtek a bikának a barlang mélyére. De hiába kutatták át a barlangot, a bikának híre-hamva sem volt. Azazhogy mégis: vöröses porfelleg, valami undorító, fojtogató büdösség vette körül az üldözőket, s úgy megköhögtette őket, mint a szárazbetegség. Ekkor érkeztek fel a holtfáradt hajtok is a domb tetejére. Megpillantották a másik két bikát, amint a túloldali lejtő felé menekültek. S mivel a harmadikat sehol sem látták, azt hitték, hogy az már a lovasok zsákmánya lett. Igencsak elcsodálkoztak, amikor a lovasoktól tudomást szereztek a vörös bika csodálatos eltűnéséről. A fehér meg a fekete bika közben a Patarcocha lagúna felé vágtatott, onnan pedig a Quinlaco- cha lagúna partjára, ahol elváltak egymástól. A fekete bika Goyllar irányába menekült, a fehér pedig Colquijirca felé a Yanancate lagúnához. Olyan sebes iramban iszkolt az üldözői elől, hogy kisvártatva már csak egy fehér pontocskát lehetett látni a messzeségben. Ekkor hirtelen szörnyű vihar kerekedett, villámok csapkodtak, jégeső verte az üldözőket, a felhők pedig mélyen alászálltak és eltakarták előlük azt is, ami a fehér bikából még látható volt. Az egyik hajtó, Quilco, így szólt társához, Laulihoz: — Rossz előjel, amikor a föld felhői avatkoznak bele az ember dolgába. Minden veszve van. A bikát már csak a mocsáron át tudnánk követni. A kutyák azonban nem tágítottak a nyomtól, hanem szaglásukra bízva magukat követték, egészen addig, mígnem egy lagúna partjára érve el nem vesztették azt, ám a víz úgy háborgott, örvénylett, mintha valami felkavarta volna iszapos mélyét. Hasonlóképpen végződött a fekete bika űzése is. Az üldözőket hirtelen sötétség lepte meg, köveket sodort magával és végül is megfutamítota a vadászokat.