Irodalmi Szemle, 1981
1981/7 - Duba Gyula: Örvénylő idő (regényrészlet)
Takarmánnyal megrakott szekér tűnt fel a kövesúton. Az első jármű s az első emberi mozgás az utcán. Nyikorogva döcögő 'szekér, Nagybene ül a kötéllel leszorított takarmány tetején esővíztől csillogó, fekete gumiköpenyben. Kajla karimájú kalapja sötét és súlyos a nedvességtől, összehúzódva tU, a gyeplő lazán lóg a kezében. Nem mozdul, mintha a nehéz, hideg nedvesség a szekér tetejére ragasztotta volna, és mázsányi súlyokkal nyomná a lucernába. A szekér hátulján a rakodója ül, az öreg Král. Elázott gombóccá görnyedve, széles karimájú kalapja alá szorulva, mintha a sivár ég teljes súlyával ülne a fején, és minden pillanatban agyonlapíthatná. A lovak leszegett fejjel, csuromvizesen poroszkálnak, szőrük sima, barna csíkokban csorog róluk a víz, csak a hasukon borzolódik fel a nedves, bozontos szőr. A fiú tekintetével követi a lassan gördülő szekeret, majd amikor eltűnik a szeme elől, képzeletében tovább figyeli és látja maga előtt, ahogy végigdöcög a kövesúton, átmegy a patak betonhldján, s egy pillanatra meglódulva lefut a házak előtt a földútra, ahol a sár azonnal lefékezi. Most a mély latyakban visszafelé jön, mintha feléje jönne. A lovak nekifeszülnek, fejükkel már-már a sarat túrva húzzák a tengelyig elmerült szekeret. Befordulnak vele a Nyírő Béla udvarának kitárt kapuján. Az istálló előtt megáll a szekér, apja a bejárat elé szórja róla a takarmányt. Az öreg Král és a kocsisok addig vasvillákkal a szénatartóba rakják. Apjára tovább hull a havas eső, de nem érzi, már fordul a szín előtt az üres szekérrel. Az öreg Král az istálló előtt felkapaszkodik mellé az ülésdeszkára. Újból indulnak a határba. Elhagyják a falut, csigalassúsággal feljutnak a Meredeken, aztán a lovakat visszafogva, nehézkesen csúszkálva leereszkednek a Hosszú út lejtőjén, és a távoli dombok között álló lóherekazalból megrakják a szekeret. Az öreg Král vasvillájával feladja a takarmányt, apja pedig elrendezi a szekéren. Hajladozik, tesz-vesz a magasban, és védi a szemét a havas esőtől. Nyomórúddal és vastag kenderkötéllel lekötik a púpos rakományt, és hazaindulnak vele; az utolsó szekér hozzájuk érkezik, a Nagybene udvarba. Apja meg az öreg Král itt is az istálló előtt rakják le a szövetkezeti lovak egynapi takarmányadagját. Az öregasszony váratlanul megszólal, mintha megérezte volna a szekér jöttét. — Meggyüttek? — Nyírő Bélához mentek ... Még egyet kell térniük estig... — Az emberek meg csak áznak... — folytatta színtelen hangon öregmama. Nem nézett fel, tovább gubbasztott meghajolva, mint egy fekete márványszobor. A fiú az asztalhoz lépett és átfutotta, amit eddig írt. „Kedves Alberti Remélem, hogy levelem megtalál a felkavart baranyai faludban. Oda címeztem, mert pontos cím hiányában a minisztériumban mégse küldhettem. Szeretném, ha elérne, bár sejtem, hogy állandóan az országban csavarogsz. Régen nem írtam neked, és azóta sok minden történt velünk. Olyan dolgok, melyekről sosem hittem, hogy megtörténhetnek. Valósággal feje tetejére állt a világ körülöttünk, és gyökerestül megváltozott az életünk. Apám beállt a szövetkezetbe, én pedig — jól fogózz meg, Körtefejű! — tanító lettem a faluban. Én lettem a füzesnyéki magyar tanító, mit szólsz hozzá, öreg fiú?” — Áznak, mint a kutyák... Mások benn ülnek, mindenki a melegben ül, ők meg egész nap, mint a kutyák ... — Az öregasszony színtelen, töprengő hangon ismételte gondolatait, melyek mozdulatlanságában foglalkoztatták. — Mint a kivert kutyák... A fiú már az asztal mellett ült, egy pillanatra felnézett, megbámulta az öregasszonyt, mintha most látná először, mintha elfelejtette volna, hogy a tűzhely mellett ül. Nem szólt hozzá, a papír fölé hajolt, és tovább írt. „Bizony, barátocskám, apámék a szövetkezetben, én pedig szocialista tanító vagyok a saját falumban. Hitted volna, hogy hónapok alatt ilyen változások történnek velünk? És mindez olyan magától történt, szinte akaratunkon kívül, mintha másképp nem is lehetne. Ügy látom, hogy ami történik, törvényszerű volt, a tanfolyamon úgy tanultuk, hogy történelmi szükségszerűség, de apám nem hiszi, és ezen néha vitatkozunk. De ne hidd, hogy veszekszünk, ne érts félre, barátocskám, csupán vitatkozunk, politizálunk. Szerinte éretlen kölyök vagyok, elbolondítottak a tanfolyamon. Megtanultam valamit, és most azt hiszem, hogy én kakálom a spanyolviaszt, mert mindent tudok. Pedig tudom, hogy nem tudok mindent, de abban biztos vagyok, hogy minden úgy történik tovább, ahogy eddig történt, és meg akarom őt győzni, hogy nyugodjon bele mindenbe, mert úgysem tehet semmit. Nem állítom, hogy jól van, ami történik, de úgy
