Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

Mintha csak összebeszéltek volna, egy hangon kiáltották:

— A KatIV.

Zengett hát újból a nóta, ám a taps a végén csak nem hagyott alább.

—Hogy vóóót!... Hogy vóóót!...

A bajuszos erre fölszólította őket: kapcsolódjanak be ők is az éneklésbe. Miután megtanulták a szöveget, úgy, hogy együtt dalolhattak a szereplőkkel, lassan lecsillapodtak a kedélyek, és a tanító néni olvasni kezdte a névsort.

Ö ott ágaskodott a széke előtt, onnan figyelte, mi fog történni. Az elsősök nyitották meg a menetet. Lassan haladtak, mert a színpad széléig egy sor lépcsőt kellett megmászniuk, az a hely pedig, ahol az ajándékokkal teli ruháskosár állt, még vagy tizenöt lépésre volt az utolsó lépcsőfoktól. Az ajándékokat a bajuszos fiatalember szedegette ki a kosárból, ő adta át a gyerekeknek. A lányokat rendre megpuszilta, a fiúkkal keményen kezet rázott.

— Olyan, mint Árpád vezér — villant át az agyán, és a nagypapa mutatta albumra gondolt. Igaz, ott a képen talán szakálla is van, itt meg nincs, de ha volna, ha sisakot húzna a fejébe, ha párducbőr kacagány födné a vállát, fehér lovon ülve, buzogánnyal a kezében szakasztott olyan lenne, mint Árpád.

Valami meghatottsággal vegyes izgalom töltötte el, amikor beleélte magát, hogy néhány perc múlva a honfoglaló vezérrel foghat kezet. Érezte, hogy izzad a marka. Szétnyitotťa az ujjait, s a tenyerét többször egymás után jól odadörzsölte a nadrágjához.

A tanító néni már a harmadik osztály névsorával is végzett, s a színpadon elfogyott vagy másfél ruháskosárnyi ajándék. Most az ő osztályuk került sorra. A körülötte fölugráló gyerekek csaknem futva indultak el a színpad felé, hogy a lépcsők előtt aztán lelassítsák az iramot. Szinte a lélegzete is elakadt, úgy leste, mivel térnek vissza a helyükre. Az egyik srác kartondobozt szorongatott a kezében meg valami tekercset, egy másik — az arca csak úgy sugárzott az örömtől — forgópisztolyt lóbált a feje fölött, két lánynak meg egy-egy baba jutott. Alig várta, hogy a dobozos srác leüljön, hogy fölemelje a kartonfödelet. Piciny sakkfigurák voltak a skatulyában. A tekercsről kiderült, hogy viaszosvászonból készült sakktábla. Iránytű, képeskönyv, labda, tilinkó, sál, művirág, csipketerítő, társasjáték, agyag- meg porcelánszobrocskák, zongorakotta, földrajzi atlasz, bélyeggyűjtemény, és még ki tudja, mi minden vándorolt a nézőtérre a nagy kosárból.

— Mészáros Zoltán — olvasta tovább a névsort a tanító néni, és ő egyre csak a színpadot bámulta, meg azokat, akik már jöttek visszafelé, a helyükre, s kíváncsian egyre csak találgatta, vajon kinek mit küldtek az anyagországiak.

— Mészáros Zoltán — hallatszott újból, s föltűnt neki, hogy a színpadra vonulók sora megszakadt: a lépcsőktől a kosár felé igyekvő leányt nem követi senki. Csodálkozva nézett szét maga körül, hisz tudta, hogy a névsornak még nem lehet vége, az osztályukból még sokan vannak ajándék nélkül. A többiek is forogtak erre-arra, mintha kerestek volna valakit.

— Móric! ... Móric! ... — sziszegték innen-onnan, és ő nem értette, mit akarnak vele.

— Messzinger! — csattant ekkor a tanító néni hangja.

Vérvörös arccal lódult ki a helyéről. Ahogy törtetett a széksoron keresztül, csaknem orra bukott (véletlenül botlott meg, vagy elgáncsolták?), aztán, a legszélső széken is túljutva, futásnak eredt. A lépcsőknél meg kellett állnia egypár másodpercre, mert a névsorban előtte levő már lépegetett le a színpadról, és ő roppant zavarában el is felejtette megnézni a lány ajándékát. Aztán megint futásnak eredt, a legfölső lépcsőfoknál épp hogy csak orra nem bukott megint (talán mégse gáncsolták el a srácok), s mert a nagy nekilódulásból hirtelen próbált meg odafönt lefékezni, hajszálon múlt, hogy bele nem hasalt a ruhakosárba. Érezte, csuromvíz a tenyere, ismét jól odadörzsölte a nadrágjához, nem mert fölnézni, bárhogy is szeretett volna, nem mert fölnézni, annyira szégyellte magát az előtt a hegyesre pödrött bajszú, fekete hajú, délceg fiatalember előtt, aki fehér lovon, sisakosan, párducbőr kacagánnyal a vállán, jobbjában buzogányt forgatva várt rá.

Maga is meglepődött, amikor látta, hogy a karja előre lendül. Szorításféle bizser- gette meg az ujjait — lehet, nem is egy másik kéz szorítása, csupán valami tárgynak