Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

az érintése, megtapintása annak a valaminek, ami mostantól fogva az övé. Összehúzódtak az ujjai, közrefogták a kapott tárgyat, mind szorosabban fonódtak reá, míg végül ökölbe szorult a keze, és ő nem tudta, van-e a lüktető bizsergésen kívül valami egyéb is a markában, vagy nincs.

Lábdobogást vélt hallani maga mögött (a színpadon, vagy a lépcsőkön, vagy lent a teremben, vagy mindenütt?); összeszorított öklét a nadrágjának feszítve, anélkül, hogy fölnézett volna, egy mozdulattal hátat fordított a kosárnak. A gyors pördület kibillentette az egyensúlyából; hogy el ne terüljön a színpadon, megint futnia kellett, csakhogy a lépcsők fölött ezúttal nem ő, hanem az ellenkező irányból jövő bukott majdhogynem orra (lány volt-e, vagy fiú, ki tudja?), amikor a legutolsó pillanatban úgy-ahogy sikerült kitérnie előle, a lépcsősor közepéről egyenest a színpad peremére ugorva, szabaddá téve így neki az utat, neki, akit a lépcsőktől az ülőhelye felé ugyanaz a lendület röpített tovább, amelyik odafönt, a ruhakosár előtt hátraarcot csináltatott vele. Futás közben még hallotta a tanító néni hangját (talán a neveket olvasta, talán őhozzá beszélt), de a szeme a terem padlóját nézte, amint a deszkákban tátongó lyukak, meg a fa erezetének csillogó göcsörtjei, meg az olajrétegbe préselődött lábnyomok egymás után maradoztak el a talpa alatt (egyetlenegyszer mégis fölpillantott, hogy lássa, hol kell befordulnia; mihelyt megtalálta, amit keresett, mihelyt bekanyarodott a két széksor közé, a tekintete visszamenekült a padlóra), s mielőtt révbe ért volna a helyén, megint csaknem hasra vágódott.

Rég a székén ült már, amikor érezni kezdte: tünedezik az arcából a vörösség. Már szét is mert nézni; előbb csak lopva, majd egyre önfeledtebben figyelte, mi történik körülötte és a színpadon.

A tanító néni a többi osztályt is sorra kiszólítgatta (miközben még vagy kétszer cserélődött a ruhakosár), miután pedig a nyolcadikosok is mind megkapták az ajándékukat, a bajuszos fiatalember a színpad szélére jött, és ezt mondta:

— Kedves gyerkőcök, ezzel valóban vége a műsorunknak, már csak a búcsúzás marad hátra. Mi holnap hajnalban útra kelünk, más vidékek felé. Az emléktárgyakat, amelyeket itt most átvettetek, s amelyeket bizonyára boldogan visztek majd haza, anyaországi testvéreitek küldik. Azt adták, amit tudtak, amijük volt: az egyik szebbet, drágábbat, a másik egyszerűbbet. Az adományokat nehéz lett volna úgy elosztani, hogy mindenkinek egyenlő értékű ajándék jusson, ezért ne azt nézzétek, ki mit kapott, hanem azt, hogy még a legegyszerűbb, legszerényebb ajándékot is jó szívvel küldi egy kicsi magyar, aki valahol, talán tö'bb száz kilométerre innét, nagy-nagy szeretettel gondol rátok.

A búcsúzás után a tanító néni fölsorakoztatta őket, mint az iskolában, nehogy egyszerre tóduljanak ki a teremből. Ekkor jutott csak az eszébe, hogy még meg se nézte, mit kapott. Maga elé húzta a kezét. A karját nem emelte föl, csak lógatta ernyedten maga előtt, amint ott állt a többiek között a sorban, de az öklét kissé előre nyomta. Óvatosan szétnyitotta az ujjait. Hüvelyk nagyságú kulacs feküdt a tenyerén, olyan, amilyet százával lehet látni a vásárokon, búcsúsok sátraiban. Vékony piros zsinór lógott rajta, de nem a nyakán, mert a nyaka le volt törve, és a törésnél előfehérlett a pöttömnyi jószág belseje: tömör fadarab volt az egész, nem volt benne üreg. Külsején itt-ott még látszott a sárga máz; egyik oldalára rózsaszín virág volt festve, a másikra ez a szó: Emlék.

Ismét begörbítette az ujjait, s összeszorított' markát a nadrágja oldalához csúsztatta.

— Nekem ilyen ajándék nem kell! — fakadt ki Pityu, az igazgatóék fia, aki ott állt nem messze tőle a sorban. Ijedten kapta föl a tekintetét, azt hitte, az ő kulacsát látta meg a srác. De Pityu valami könyvet lapozgatott, valami vastag noteszt vagy füzetet, aminek hiányzott a födele, s aminek minden sarkán nagy szamárfülcsokor szürkéllett.

— Én ilyen vacakot szégyellenék ajándékba adni valakinek — indulatoskodott Pityu, és fanyalgó megvetéssel sodrogatta a könyv lapjait.

— Muti, mi az? — nyúlt feléje a szomszédja.

— Zsebnaptár. Méghozzá tavalyi. Cserkésznaptár! — biggyesztette el a szája szélét Pityu.

Éppen kiértek a teremből. A tanító néni előttük ment, hogy a hosszú udvaron át az utcára kalauzolja őket.