Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

— Neked kell folytatnod a sort — mondta a nagypapa a papának, és az ő családjukban eddig hat gyerek született, az egyik közülük halva. A halott kisbabának nem is adtak nevet. Zolinak hívták volna, ha életben marad, így azonban őrá szállt ez a név, a soron következőre. Eddig egyedül ő volt a család reménysége, ahogy a nagypapa szokta őt emlegetni még nem is olyan régen, most viszont, amióta a Gyurika is a világra jött, már két reménysége van a családnak.

Megint fölugrott a székéről, megint teljes erővel csapdosta össze a tenyerét, mihelyt egy-egy jelenet véget ért a színpadon. A szereplők mind férfiak voltak, nem katonák, de egyenruhások. Szabadcsapatosok — így emlegették őket. A ruhájuk más volt, mint a katonáké, a fejükön nem hegyes csákót hordtak, hanem kerek sapkát. Svájci sapkát, ahogy Rózsi mondta, amikor vonultak végig az utcán, és ők kifutottak bámészkodni. Rózsi mindent jobban akar tudni nála. Persze van, amit jobban is tudhat, elvégre tizenhét éves lesz nemsokára, ő viszont még csak most múlt tíz. Csütörtökön volt a születésnapja, de a papa csak ma adta át neki az ajándékokat, mert a papa egész héten nem volt odahaza. Lehet, hogy a névváltoztatás miatt kellett valahol valamit intéznie, bár az sincs kizárva, hogy az üzletbe volt árut beszerezni. A mama tortát ígért holnapra, és a papa ebédkor jókedvűnek látszott, alighanem sikerrel járt az útja. A névváltoztatás amúgy' is kész dolog, a tanító néninek az év elején már az új nevet diktálták be, s amikor az igazgató úr papírt kért róla, a papa azt mondta, csak írják be nyugodtan, nemsokára meglesz a hivatalos papír. Ebéd előtt egy széles karimájú kalapot adott neki a papa, hasonló színűt, mint a katonák ruhája {— Keki szín — mondta Rózsi), árvalányhaj van melléje tűzve. Ilyen kalapja senkinek sincs a srácok közül. Sípot is adott neki a papa, fonott zsinóron, olyat, amilyennel a bíró sípol a pályán, meg egy tekergő mintájú széles derékszíját, korongszerű csattal, a csaton szentkoronás liliommal s a liliom körül ezzel a fölirattal: Légy résen! A papa azt mondta, ez cserkész-fölszerelés, meg hogy a polgáriban talán lesz majd cserkészcsapat, abba majd ő is jelentkezhet, ha oda kerül. Hogy mi az a cserkész, arról a Rózsinak se volt dunsztja, de a papa elmagyarázta nekik, hogy Teleki Pál gróf, aki igen sokat tett annak az érdekében, hogy ezt a területet Magyarországhoz csatolják, és aki most az iskolaügy legfőbb irányítója, nagyon szereti a cserkészeket, a komáromi bevonulásra maga is cserkészruhába öltözött, úgy is fényképezték le, rövid nadrágban, térdzokniban, széles karimájú kalappal a fején, amint ott áll a Klapka-szobor előtti emelvényen a kormányzóné mellett, míg Horthy Miklós az ünnepi beszédet olvassa. Mihelyt a papa a magyarázatban a Klap- ka-szoborhoz ért, a nagypapa egyszerre csak fölkapta a fejét, és rázendített a Klapka- indulóra. Eleinte mosolyogva hallgatták, de aztán ők is együtt fújták a nagypapával, akárcsak kint a diadalkapunál. Ezt az indulót ö még iskolás kora előtt megtanulta. A Himnuszt meg a Szózatot is tudta már régen, mielőtt bejöttek a magyarok.

A színpadon menyecskeruhába bújt férfiak mókáztak, éktelen hamis hangon nyivá- kolva holmi dal-félét. Hirtelen vagy fél tucat nyalka legény pördült be közéjük, s a menyecskeruhások szétrebbentek. A legények egy ideig csak úgy magukban járták a táncot, a kulisszák mögül duhajon behallatszó nóta ütemére, később azonban a menyecskék is visszaszállingóztak, s ki-ki párt választva magának, együtt ropták a fergetegesen kavargó csárdást. Végül az egész szereplő gárda beözönlött, hogy egyetlen hatalmas kórussá álljon össze. Egy jóképű, fekete hajú, hegyesre pödrött bajszú fiatalember lépett a kórus elé, és így szólt:

— Kedves öcsik és hugicák! E műsoros délután végére érve fogadjatok el tőlünk egy dalcsokrot, amelyet idefele jövet szedtünk az utunk mentén. Ha ez az énekszám is elhangzott, a tanító néni fölolvassa sorra a neveteket; akkor majd gyertek egyenként a színpadra, és vegyétek át, amit az anyaországi pajtásaitok küldenek nektek.

A fiatalember visszaállt a kórus szélére, intett a többieknek, s már harsogott is az ének, betöltve a terem minden csöpp zugát:

Zöld a kukorica, Kati,

nékem el kell menni, Kati,

se], három évre be kell rukkolni, Kati...

A műsornak ezi a számát még jobban megtapsolták, mint az előzőket. Mivel a tapsvihar nem akart elcsitulni, a bajuszos megkérdezte tőlük, mit kívánnak ráadásul.