Irodalmi Szemle, 1981

1981/7 - kelta: Enyhe őszi éjjel (novella)

ENYHE ŐSZI ÉJJEL

Ott ült a srácok között a kocsma nagytermében, csupaszeplő arca kipirult, füle égett az izgalomtól, kócos vörös haja mintha lángokat vetett volna a félhomályban, ahogy föl-fö'lugrálva a székről tágra meredt szemmel figyelte a műsort, az első műsort, amelyet igazi magyarországiaktól látott. Régen készült erre a pillanatra, nem csak azóta, hogy a tanító néni kihirdette az osztályban, szombaton ne hozzanak magukkal táskát, ó, nem csak azóta! Tulajdonképpen a születésétől kezdve várta, hogy itt lehessen, hogy részt vehessen ezen a délutánon, hogy együtt tapsolhasson a többiekkel, póz nélkül, fölszabadultan, nagyokat hahotázva. Nem egyszer hallotta, amint Salamon bácsi, a sakter, aki mindig barackot nyomott a fejére, félig tréfásan, félig komolyan odaszólt nagypapának:

— Mongya, Messzinger, mi lessz ebbül a gyerékbül, ha megnyőll? Szultán?

Mert Salamon bácsi sehogy se tudott kibékülni a nevével.

— Zoltán... Zoltán... Ilyen nevet biztosan nem ösmer a Tóra — dörmögte maga elé.

— Pedig régi név — szokta válaszolni erre nagypapa. — Árpád vezér fiát is így hívták.

Nagypapa mutatott neki valamikor egy könyvet. Hatalmas album volt, ő egymaga alig bírta fölemelni, arany díszítés csillogott rajta, a cím is arannyal volt belenyomtatva. Ő akkor még csak néhány betűt ismert, azokat is csak a Rózsitól, akkor még nem járt iskolába. A könyv táblájába mélyített szöveget a nagypapa olvasta el neki: A magyar nemzet története képekben. Az albumnak mindegyik oldalán volt kép, és mindegyik kép alá volt valami írva, és a nagypapa a térdére vette őt, a könyvet szétnyitotta előtte az asztalon, s lassan forgatni kezdte a lapjait. Minden oldalnál megállt, minden képet megmutatott neki, megmutatott és megmagyarázott, fölolvasva az apróbetűs írást. Az egyik színes nyomat Árpád vezért ábrázolta, amint délcegen ül egy fehér lovon, sisakosan, csizmában, párducbőr kacagánnyal a vállán, a kezében buzogányt tartva. Mögötte is nyeregben ülő vitézek sorakoztak, a fehér ló előtt pedig bocskoros aggastyánok mutogatták az ajándékaikat. Honfoglalás — ez volt a kép címe, és a nagypapa azt mondta, hogy a kép eredetijét egy világhírű magyar festő festette, amikor Árpád népe bejövetelének ezredik évfordulóját ünnepelték, és hogy az eredeti olajfestmény a budapesti Országházban látható. Az Országházat is megmutatta a nagypapa, de nem az albumban, hanem egy képeslapon, amit a nagypapa nővérétől kaptak. És most, hogy újból bejöttek a magyarok, a papa megígérte, hogy a jövő nyáron elviszi őt Pestre, és akkor nemcsak az Országházat nézik meg, hanem a többi óriási épületet is: a Várat, a Halászbástyát, a Mátyás-templomot, a Lánchidat. És a Gellérthegyet is megnézik, meg a Margitszigetet, meg mindent, amit képekről már ismer, de sok olyat is, amit képen se látott még soha. Az állatkertbe is elmennek, meg az angolparkba, és a hullámvasútra is fölülnek majd. Egész közelről megcsodálják a hét vezér meg a nagy királyok szobrát, aztán kiülnek a Gundel teraszára, és a papa rendel majd neki egy dupla adag citromos fagyit.

.A nagypapa nővére ritkán járt hozzájuk, ám ha eljött, rengeteget tudott mesélni. Nem neki mesélt, hanem a fölnőtteknek, de ő ilyenkor mindig ott ült közöttük az asztalnál, és tátott szájjal hallgatta a nénit, akinek jól menő kalapszalonja van Pesten, gyereke azonban egy sincs. (A nagypapa szokta is mondogatni: — Az az Irén megcsinálta a szerencséjét, utódokról azonban nekünk kell gondoskodnunk.)

A nagypapának hét gyereke volt, három fia meg négy lánya. Az egyik fiút a tífusz vitte el egész kicsi korában, a másik, a Józsi hősi halált halt a szerb fronton. A fiúk közül már csak a papa él.