Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

utóiratként ezt olvashatjuk: „Legközelebb küldök egy Gorkij-tanulmányt — Leninről.” 1924. október 11-én pedig a következő sorokkal zárja levelét: „Remélem, hogy egyszer egészen közénk jössz. Más út nincs — a művészethez.”

A mérték című tanulmányának befejező, Földes Sándorról szóló részét Fábry különben kissé átdolgozva és néhány versidézettel kibővítve külön is közölte a rövid életű, Aradon megjelenő Periszkópban, egyes részeit, megállapításait pedig több írásában is felhasználta.

A Földes költői elismertetéséért vívott harcot egyik legfontosabb kritikusi feladatának tekintette. Krammer Jenőnek írt első válaszlevelében — miután örömmel veszi tudomásul, hogy eszmei társra talált Krammerben — szinte szerelmes rajongással így vall:

.. nagyobb örömet igazán nem okozhattál volna, minthogy — megköszönted Földes Sándort. Hogy megláttad ezt a vérző szívű egyetlen embert. Évek óta küzdőm a harcot

— vele, érte, hogy le ne bukjon fáradtan a feje, minden életenergiámmal őt táplálom. És — már érdemes volt élnem. Már mehetnék is. Sokat tettem.”

A mayerlingi tragédia — komédiája című vitairatát, melynek alcíme Övás a szlovenszkói magyar irodalom érdekében, eredetileg a Kassai Naplónak írta. A lábjegyzetből megtudjuk, hogy ez a lap azért nem közölte, mivel elvi álláspontot fogadott el, hogy nem reagál a továbbiakban a Kassai Űjság cikkeire. így Fábry a pozsonyi Magyar Újságot kérte fel a cikk közlésére.

Vitairatának témája A mayerlingi titok című regény, amelyet a Kassai Űjság folytatásokban közölt — a szerző nevének feltüntetése nélkül —, majd könyvalakban is megjelentette, s mint a magyar irodalom legnagyobb szenzációját reklámozta. Fábry előzőleg már két cikkében is elítéli a regényt. A Magyar Újságban Fábry újra szenvedélyes igazságérzettel utasítja rendre a mű szerzőjét, bizonyos Parányi Pált (Keller Imre?], rábizonyítva „művére” a ponyva minden jellemző vonását: öncélúságát, szenzációhajhászását, a közönség olcsó izgaloméhségének a kielégítését.

Ugyanebben az írásában újra megfogalmazza az irodalom feladatát és jelentőségét: „A mai apokaliptikus kor egyetlen jövőmentő edénye. Minden vágy, minden sikoly, minden akarat itt formálódik életté. Szeretet, testvériség, emberré segítés: ez a ma irodalma.” A szlovákiai magyar irodalmat — a mostoha hazai viszonyok közepette

— egyedül a napilapok segíthetik azzal, hogy felkarolják az értékes irodalmat: „A szlovenszkói magyar sajtó legfőbb, missziós kötelessége: ennek az irodalomnak az életre segítése, a közönség nevelése, magasabb értékek befogadására való előkészítése.” Mindez azonban fordítva történik, a napilapok, kiszolgálva a közönség ízlését, olcsó ponyva- irodalmat közölnek, az értékes irodalmat mellőzik, kiszorítják a lapból a csehszlovákiai magyar írókat is. Ebben az „antimissziós” gyakorlatban a Kassai Űjság jár az élen.

A Stószi délelőttök előszavában majd fél évszázad távlatából is hasonlóan ír Fábry a Kassai Újság szerepéről: „Ez a lap nem nevelte, nem irányította a közönség ízlését, hanem kiszolgálta csámcsogó kívánalmait: hosszú lére eresztett gyilkosságok, ponyva, krimi és pornográfia voltak csábítószerei. A szlovenszkói magyar irodalom itt tagadásba vétetett. A Kassai Naplónak, a szlovenszkói magyar irodalom e fontos szálláshelyének likvidálása jelezte legjobban a veszteséget. Itt utal arra is, hogy ez a lap őt „óvásáért” gúnyos hangú cikkben támadta meg (Legenda a stószi vadászról), amelyet teljes terjedelmében közöl. A vitairat befejező része „Parányi Pál” nyílt megbélyegzése, s határozott visszautasítása az említett vádjainak a „láthatatlan kritika” ellen. A mayerlingi titok körüli komédia — vonja le az esetből a konklúziót — „az ebek harmincadjára került szlovenszkói magyar irodalom tragédiája is lehet”.

Ugyancsak szenvedélyes hangú vitacikke A kritika védelmére című írása, amelyben egy korabeli dilettáns író, bizonyos Holló Ferenc állításával száll szembe biztos szellemi fölénnyel. A nevezett a szlovákiai magyar irodalom alacsony színvonaláért a kritikát teszi felelőssé, hiányolja a bátor, szókimondó, érdekétől és befolyásoktól mentes kritikusi egyéniséget. Fábry visszautasítja az alaptalan állítást, s rámutat a szlovákiai magyar irodalmi viszonyokra, arra a tényre, hogy a kiválasztást, a rostálást a hatalmon lévő, a lapokban nagy befolyással bíró körök egyszerűen nem engedik a kritikusnak elvégezni. Korábbi írásaiból ismert ironikus hangvétellel „vicinálislrodalom”-nak és „bakterkritiká”-nak titulálja a hazai irodalmat és kritikát. Bűnéül rója fel pl. a „hacken- kreuzlerlovag” Ölvedi László mértéktelen dicséretét, a „vicinálisirodalom sínéi közé esett” Mécs Lászlóról való lemondását, a „jövőemberek” fel nem ismerését. Cikkének