Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

•summázó megállapítása a kor irodalmi viszonyainak kíméletlen, de helytálló Jellemzése: „Nem a kritika hiányzik, de az irodalom, melyhez a kritika hozzányúlhat, mely kritikára érett. Nem a kritika hiányzik, de a fórum (orgánum, lap), mely helyet mer adni — kritikának... — A kritika igazsága Szlovenszkón ennyi: Fogd be a szádat és hallgass!”

A Kúria, kvaterka, kultúra című válogatás előszavában, a Visszanéző ben Fábry önkritikusan szembenéz egykori önmagával. Négy évtizednyi időtávlatból szemlélve van «reje hozzá, hogy felülbírálja és helyre tegye fiatalkori túlkapásait és szélsőséges ítéleteit. Bár ez a könyve 1925-ig írt kritikáinak csak kb. egy negyednyi részét öleli fel (anyaga 1938-ig terjed), a bevezető megállapításai az itt nem közölt írásokra is érvényesek. Kritikai munkássága kezdő korszakának értékelését itt Fábry maga végezte el. Ez az önbírálat szigorú és kíméletlen, mentes a múlt megszépítő emlékétől. Feltárja a kor társadalmi valóságában gyökeredző, objektív körülményekből származó hibákat és a fiatalos hévből fakadó kritikusi szubjektivitás szélsőségeit egyaránt: „Kezdők voltunk mindenképpen és — átmenet nélkül — mesterekké, vezetőkké, hangadókká kellett válnunk. Tanulva tanítottunk, és ennek a kettős — kiérést akadályozó — funkciónak mindenütt ott a nyoma: örök diákok maradtunk. Tanultunk, tanulók voltunk, és máris tanok felett kellett ítélkeznünk. Ez persze nem mehetett gikszerek nélkül... Amit később a fasizmus főismérveként átkoztunk és pellengéreztünk — a kizárólagosságot és tekintetnélküliséget — azt igazunk tudatában, tiszta szívvel korparancsként gyakoroltuk. Irodalmi vésztörvényszék voltunk. Az akkoriban a nevemhez tapadt „Szlovenszkó réme” jelző mindennél többet mond... A disszonáns hangok, ezek a sokszor parlagian harsány hangok, ma már zörgőn nevetségesek és néha visszataszítóak. De akkor halálosan komoly volt a póz, a pátosz, a makacs magatartás, a túlszigor! De senkik és semmik voltunk, hagyomány, minta és segítség nélküliek. Előbb magunkat kellett meglátni, szóra bírni, számba venni és tudatosítani... Ez a magunk megteremtése, magamutogatás kialakítása persze tévedésekkel, tévelygésekkel járt; perspektívaeltolódással, pózba merevedéssel és lázas felfokozással. Túlkompenzáltunk mindent: provinciában éltünk és a provincializmustól viszolyogtunk!... A Budapesttel szembeni acsarkodások — még ha ezeknek meg is voltak a reális társadalmi és erkölcsi indítékai

— valójában a provincializmus túlkompenzáltságából fakadtak.”

Fábry kritikusi munkásságának legelső szakaszát, jelentőségét a születő szlovákiai magyar irodalom legelső éveiben irodalomtörténetünk eddig nem tárta fel és nem értékelte kellőképpen. Az író válogatott köteteiben is az 1925-ig írt kritikáinak csupán egy része szerepel.

Pályakezdő korszakának legfőbb jelentőségét abban látjuk, hogy öntudatosan vállalta a megjelent könyvek közül az értékek kiválasztását s elkülönítését a dilettánsok termékeitől és az olcsó ponyvairodalomtól. Alapos elméleti felkészültséggel és elhivatottsággal meghatározta az irodalom és a kritika feladatát, s ezeket igyekezett írói gyakorlatában megvalósítani. Bár kritikusi ítéleteiben nem mentes a tévedésektől — mint pl. Földes Sándor költői tehetségének és irodalmi munkásságának túlértékelése —, egészében véve — mint az expresszionista indíttatású emberirodalom hirdetője, s Ady haladó szellemi örökségének tudatos vállalója — jelentős szerepet töltött be irodalmunk fejlődésének legelső időszakában is.