Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

Nem tanúsít semmivel sem több kíméletet vagy elnézést a kötet szerkesztőivel, Dobaí Jánossal és Jankovich Marcellel szemben sem. Az évkönyvből csak Alapy Gyula tanulmányát, valamint Sziklay Ferenc és Tichy Kálmán novelláit tartja megfelelő színvonalúnak. A többi novella „édeskés dilettantizmusba, hamis naturalizmusba és sivár szürkeségbe” fullad. „Ezek az »írók« még azt sem érdemlik meg, hogy így: korholásra, pel- lengérezésre kiírjuk a nevüket” — summázza egyértelműen lesújtó véleményét Fábry. Bírálata végén arra is rámutat, hogy ezek az „írók” tartják magukat a csehszlovákiai magyar irodalom reprezentáns képviselőinek, s ez azért veszélyes és káros, mert így az Űj Auróra a szlovákiai magyar irodalomnak hamis tükörképe. Azért is kell ellenük szigorú bírálattal fellépni, mert külföldön, elsősorban Magyarországon is ezt az évkönyvet tartják majd az itteni irodalom legjavának; főleg akkor, ha az almanach egyik munkatársa, Tamás Lajos a budapesti Magyarság 1923. december 23-i számában így reklámozza az almanachot: „Az Auróra a Felvidék írói termésének legjavát adja, egységes táborba tömörítve az írókat.” Fábry — a fenti megállapítással ellentétben — egyértelműen leszögezi, hogy a szlovákiai magyar irodalomban éppen az Oj Aurorában bemutatott írók jelentik a legkisebb súlyt, s az ellentét kedvéért, felelősségérzettel, a teljességet megközelítő saját névsorát teszi közzé, azoknak az íróknak a nevét, akik a színvonalat, az értéket képviselik. A terjedelmes névsorban — az ismert nevek mellett

— bőven találunk olyanokat is, amelyek az irodalomban tájékozott mai olvasó számára is rég feledésbe merültek vagy teljesen ismeretlenek.

A Kolozsvárott megjelenő Keleti Újság számára írta tájékoztató s egyben értékelő jellegű összefoglalóját hazai magyar irodalmunkról Szlovenszkói magyar irodalom: 1923 címmel. Ebben vázolja az első világháború utáni társadalmi-politikai változások következtében kialakult helyzetet, majd programszerűen fogalmazza meg a szlovákiai magyar Irodalom küldetését: „... az új értékek, új meglátások színeit, elemeit beolvasztani a változások dacára is az egyetemes magyar irodalomba.”

Ismertetése második részében a lapokról és a folyóiratokról szólva megállapítja, hogy élő fejlődő irodalom folyóirat nélkül elképzelhetetlen, a szlovákiai magyar irodalom pedig ilyen körülmények között próbál létezni. A bécsi folyóiratok (A Tűz, a Diogenes) ezt a feladatot nem tölthetik be. Beszámol arról a kísérletről is, amely nem járt sikerrel: Kék madár címmel néhány író folyóiratot próbált indítani, de ez az első számig sem jutott el. Ennek a lapnak Fábry is munkatársa lett volna. Az irodalom így a napilapok hasábjára szorul, itt viszont a politikum, a konzervativizmus és az üzlet elállják az útját. E téren mind a pozsonyi, mind a kassai napilapokat elmarasztalja, az egyedüli kivétel a Kassai Napló Vasárnap című melléklete, amely következetesen ápolja a szlovákiai magyar irodalmat. Ennek a lapnak 1922-től Fábry is állandó munkatársa, legtöbb- írása pályája első időszakában itt jelenik meg.

Az 1923-ban megjelent könyvek közül Tamás Mihály és Lányi Menyhért novelláskötetét csak tömören, néhány mondatnyi terjedelemben ismerteti, ezekről később külön ír bírálatot. Lányi Menyhért két drámáját is megemlíti, akárcsak Vécsey Zoltán Szent titok és Sebesi Ernő Félemberek című színdarabjait. Hiányolja, hogy ezek a művek csak színpadon kerültek bemutatásra és nem jelentek meg könyvalakban is. Ebben nyilvánvalóan befolyásolja Fábryt az a tény, hogy betegsége miatt ritkán vállalkozhatott arra, hogy színházba menjen. Köztudott, hogy már ebben az időben is ritkán mozdult ki Stószról, s valószínűleg színházi előadásra még a közeli Kassára is csak elvétve jutott el.

írása legterjedelmesebb részét a lírának szenteli, s itt is részletesebben szól Mécs László Hajnali harangszó című kötetéről, amelyet minden hibájával együtt az Ady után következő líra legbiztatóbb dokumentumának tart. Mécs verseskötete: „a jóság könyve, egy nagy ölelő embergesztus”. Érdemes rá felfigyelni, hogy Fábry már Mécs László elsőkötete megjelenése alkalmával — bár nagyra értékeli költészetét, egyidejűleg figyelmeztet arra, hogy költészetét épp a papi adottság folytán fenyegeti az ellaposodás. veszélye. Vele szemben a másik póluson Földes Sándort emeli ki, mint a nyugtalan keresés emberét, „az aktivizmus döbbenetes mélységű, drámai nyelvű embertestvérét”,, aki annak ellenére, hogy két verseskötete is megjelent, mellőzött, magányos és agyonhallgatott költő. Fábrynak, bár Mécs László és Földes Sándor költészetével is több alkalommal foglalkozik — csak ebben az írásában találkozunk azzal a véleményével, hogy a két említett költő szintézise adná a kor döntő jelentőségű költőjét. Ismertetésében felsorolja még azoknak a költőknek a nevét, akik kötettel jelentkeztek az elmúlt