Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

akik ezt a viszonyt egy egyenlet formulájára egyszerűsítik, csak a pillanat érdekeit tartják szem előtt. Ez a szemlélet a múlt ábrándjaiért elvetéli a jövőt, a magyar glóbusz fantomjáért — a magyarság irodalmi, kulturális korkapcsolódását.”

A magyarság korkapcsolódását sürgetve Fábry Csokonainak több mint száz éve írt versével figyelmeztet a lemaradásra, majd Goethe intő szavait idézi fel: „Sorsvállalások, életváltozások keresztútján ott áll a goethei tábla: igazodjunk az előretörő élethez, tartsunk vizsgát magunk felett: életképesek vagyunk-e?” De a legnagyobb érv, a példa, aki ítéletet tart, Ady: „Ötvenedszer, századszor példának, elkeseredésnek, lázadásnak, lázításnak az ember megint csak az ő nevét nyögi ki: Ady, Ady, Ady... Mindig és mindig csak őt, a magyar költőt, irodalom és magyarság sorsütközését, igazolását, jövőt mutató életpéldáját. Élet-halál kérdéseire, gyerekes módon, elkeseredéssel, feledkezéssel, tudatosan és kapaszkodó hittel — íme a választóvonal: Adyn innen, Adyn túl! A választóvonal, amely egyúttal táborba szállás. Mert mi marad más hátra, mint küzdelem! Harc az irodalom síkján a magyarság érdekében. Testvérharc.”

Fábry ebben a tanulmányában egyúttal programot hirdet a szlovákiai magyar irodalom számára: „Az egyenletből ki kell küszöbölni azt a magyarságot, mely az irodalompolitikával identikus, és behelyettesíteni azt a magyarságot, melynek megvan az ereje, hogy az irodalom örök művészi, örök emberi gyújtópontjába állítva — emberit, művészit: értéket alkosson. A cél: küzdeni a hamis, bűnös nacionalizmus ellen, mely az irodalom- politikában a kényelmes igazolás eszközét vélte megtalálni, mely így nem más mint az irodalom elejtése és ugyanakkor a magyarság értékének lebecsülése. Küzdelem az önképzőkört irodalom ellen, az uram-bátyám-írók, kataszteri tollnokok, a kvaterkama- gyarság, az asztaltársasági magyarság irodalma ellen, mely csak a témák hazafiságában keresi és értékeli a nemzeti és költészeti értéket. Küzdelem az író ellen, aki a fájdalmat konjunktúrával kapcsolja, mert útja, vágya végén nem áll más, csak a — díszpolgárság. Küzdelem a nemzeti pántlikás toliszélhámosok ellen”.

Más kérdés, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban ezek közül a célkitűzések közül a későbbi években vajmi kevés valósulhatott meg. Fábry figyelmen kívül hagyta — mint arra Csanda Sándor is rámutat Első nemzedék című tanulmánykötetében —, hogy nálunk helyzeti adottságainknál fogva sokkal nagyobb volt a provincializmus, az „önképző- ipari irodalom” veszélye, mint Magyarországon. Ebben a tanulmányban különben még nem találkozunk az ún. „pesti mérték” elutasításával, itt még Fábry a Nyugatot példaként említi: „Öngyilkosság lenne az egy helyben tapogás, amikor ott van hátunk mögött az új utak keresésére, megtételére képesítő, még mindig jelent élni kénytelen irodalmi múlt: a Nyugat”. „A méltóságos epigonoknál sorsdöntőbbek a Nyugat kótya- gosai.” De ezt a beállítást az irodalompolitika nem tűri: csak magunkhoz szabad ragaszkodnunk! Az önképzőkört magyarság fontosabb, mint a Nyugat magyarsága, és így maradunk aztán elszigetelve, elárvulva, nevetséges egzotikum: csárdás, gulyás és paprika.”

Fábry itt is vallásos-humanista alapon foglal világnézeti állást („a művészet: az ember legszebb, legnehezebb istenközelsége”) az irodalom fejlődése érdekében. Az irodalom fejlődését csak úgy látja biztosítottnak, ha az írók figyelemmel kísérik az európai irodalom fejlődését: „Az európai irányt nem szabad elejteni. Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, célunk, vágyunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar. Mely nem szárad el lokális egy helyben éléssel, de nem is menekül sem Lao-ce-hez, sem Buddhához, de most vajúdja ki magából munkával, megbánással, felismeréssel új korok megtartó csíráját: a testvérember életét,, a testvérember szeretetét, szív- és lélekközösségét.”

Figyelemre méltó e tanulmányban, hogy Fábry — aki ebben a korszakában az emberirodalom híveként és hirdetőjeként minden műalkotás legfontosabb követelményeként annak cselekedetre való ösztönzését, tettekre késztetését, aktivizáló hatását határozza meg — itt, a dilettantizmus, az önképzőkört irodalom elleni állásfoglalásában előtérbe helyezi az esztétikai követelményeket még akkor is, ha a csehszlovákiai magyarság; adott történelmi-társadalmi helyzetében létfeltétel az írott szó, de ez még nem szentesítheti az írott szót irodalommá: „Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És