Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - ÉLŐ MÚLT - Kulcsár Tibor: Fábry, a születő csehszlovákiai magyar irodalom kritikusa

a legnagyobb szégyen, az életképtelenség jele az lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kellene — magyarságunkat.”

Még ebben az évben megjelenik a Prágai Magyar Hírlap irodalmi és művészeti rovatában Kritika és a ma címmel összefoglaló jellegű tanulmánya, melyet méltán tekinthetünk Fábry első kritikai „ars poétikájának”, vagy ha tetszik, „ars kritikájának”.

(A korabeli újságokból, konkrétan a Kassai Napló előzetes beharangozójából megtudhatjuk, hogy 1924-ben a Globus kiadóvállalat gondozásában — amely többek között a Kassai Naplónak is a kiadóvállalata volt —, Szőllős Gyula szerkesztésében Oj hások címmel megjelent almanach közli a A kritika szociológiája című Fábry-tanulmányt is. Több esetben van rá példa, hogy Fábry egy-egy írását különböző okok folytán — változatlanul vagy kisebb-nagyobb változtatásokkal — két lapban is megjelentette. Elsősorban, de nem kizárólagosan — azokról az írásairól van szó, amelyeket eredetileg valamelyik erdélyi folyóirat közölt először. A Prágai Magyar Hírlapban megjelent tanulmány szövegében többször is előforduló „a kritika szociológiája” kifejezés alapján joggal feltételezhetjük, hogy egy és ugyanazon írásáról van szó.)

E tanulmányában a művészetet és annak életrekeltőjét és ápolóját, a kritikát Fábry az emberirodalom célkitűzései szempontjából vizsgálja. Hisz a művészet ember- és társadalomformáló erejében, a művészet céljának és beteljesedésének az embert tartja. A „testvérember” fogalmát ebben a korszakában nagy előszeretettel használó Fábry ezt az embert ilyennek határozza meg: „Külső hatalomtól mentes, külső segítség nélkül

— erős ember. Az istenemberrel identikus, megkínzott keresztrefeszített, feltámadásra készülő: ecce homo.”

A kritikus feladata, hogy ezt az emberért való, érte létrejött művészetet életre segítse. A huszadik század kitárta, kitágította az ember világképének kereteit, s a művészet célja ezeket a kereteket élettel megtölteni. Fábry az irodalmat és a művészetet a jövő nagyhatalmának tartja. Míg az elmúlt korok művészete szerinte a való élet krónikája, rögzítése, addig az új művészet célja egy még nem létező világ megteremtése. A művészet mindig élet, valóság ... „De — vágyott valóság: Igazság, Jóság, Szépség, Élet. Nem az élet ellentétes a művészettel, de a tényleges valóság: Bűn, Hatalom, Erőszak, önzés, Lélekinség. És a művészet: szellemi közösség, szívköizösség. A való élet ezt nem adja, ezt kiküszöböli. Át kell menteni ismétlődő vágynak a jövőbe. A való életből született vágyat átmenteni — életre. Ezért a művészet — mindig jövő, mindig új, mindig vágy.”

Az emberért való művészet igazságát életre kelteni, ez a kritikus legfontosabb feladata. Ezt a művészetet, amely „mindig jövő”, a jelenben még kevesen látják. E kevesek akaratát kell életre segítenie a kritikának. „A kevesek erős akarata a jövő” — írja.

A kritikus pedig: jövőt élő ember, „a megérzett jövőnek jelenre ható irányítója”. Fábry e korszakának terminológiájára és ilyen értelmű következetességére jellemző, hogy — az „emberirodalom” analógiájára — e tanulmányában a kritikust is „emberkritikusnak” nevezi. A kritikusnak egyéniségnek kell lennie, aki felelősséggel irányítja az emberek, a közösség akaratát, aki képes arra, hogy a pillanatnyi befolyásán túl „jövővé tegye” a közösség vágyát, akaratát; a jövőnek kell dolgoznia, azzal, hogy az élők közé elveti a megérzett „jövőcsírákat”. Ö az, aki az új törekvéseket, vágyakat tudatossá teszi. A kritikus az igazság ítélője. „Fekete taláros bíró, de együtt érző, együtt élő ember.”

Ha a kritikus valóban az igazság embere akar lenni, saját személyét kell választóvíznek bedobnia, „a jelszók és eszmék miazmás káoszába”. Az eszményi kritikus portréját találóan egészíti ki a kritikusi alázat jellemvonásával: „És egyet kell tudnia, a legnehezebbet: alázatot. Nem szabad sohase a hiúság tükre elé állnia. Sohase a maga izmait kell néznie, de erős, gyöngéd kézzel mások erejét felmérni, mások erejét csodálni.”

Tanulmányában Fábry a kritika és a közösség kapcsolatát is meghatározza. A kritikának nem szabad megelégednie azzal, hogy a művészet csak a kevesek privilégiuma legyen, de arra is kell törekednie, hogy előkészítse, fogékonnyá tegye a nagyobb közösséget is az új és igazi értékek befogadására. Ezt kétféleképpen érheti el: egyrészt a „való életet szórakoztatóan élő” közönség önelégedettségének, kényelmének, igénytelenségének a bírálásával. Fábry itt is figyelmeztet arra, hogy a kritikának határozottan el kell ítélnie a „szeretet farizeusi konjunktúráját”, azokat az irodalompolitikusokat, akik az ember és a testvér szavak mögé rejtve álértékekkel mérgezik a közönséget, kiszolgálják az igénytelen, olcsó ízlésű olvasótábort, akiket Fábry megvetően és lenézően „az elkábult hangulatélet betegei”-nek nevez. A kritikus, ha jóakarat és szeretet is