Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - LÁTÓHATÁR - Stanislav Rakús: Nótácska (elbeszélés)
asztalra, a cigarettával és a csokoládéval együtt. Az aranyórának hűlt helye! „Ügyblzony, jól beszéltem, pontosan ahogy Bigoft úr kívánta: Sietős a dolgom, kérem! Az ember beleéli magát az új foglalkozásba, s legközelebb talán még ennél is jobban megy majd! És eltávozni is minél hamarabb kell, a gyáros biztosan csúsztat valamit a zsebébe, ha látja, hogy a látogató illemtudó, szerény, nem terpeszkedik el egy idegen lakásban”, gondolta Nôtik, s rögtön meg is mondta: — Hát én mennék is, gyáros úr! — Počkejte ješte chvíli, zavolám Hofnera. — „És nem hívta őt, csak valamiféle gombot nyomogatott kitartóan. Majd meglátjuk, mi sül ki ebből, miféle csuda. Hiszen az a fürdőkád talán mégsem lehet igaz.” A szobába Hofner lépett. — Máme tady návštevu, Hofnere, zlodéje až ze Slovenska. Zlatý hodinky vyménil za tohle svinstvo. Nepočítal s tím, že Bigoň pošle taky dopis. Má naspčch. Jakpak by ne! Vemte ho do kúlny a trochu ho tam zmáčknéte. Potom zavolejte policii. A tohle svinstvo — dobta a földre az órát —, si múžete vzít, zlodéji! Nôtik csak nem tért haza. Hiába várta őt Amália a gyerekekkel együtt az állomáson, Prágából a vonat nélküle érkezett meg. — És másik már nem jön? — Nem, asszonyom! Csak holnap. A hó hamarosan elolvadt, jött a decemberi latyak, a megereszkedett földöm szomorú tócsák hevertek, az állomás fényei belevesztek a ködbe. Elöl, a sínek közelében a vasutasok gyerekeket és egy asszonyt szoktak látni, mindig ugyanabban az időben; a Nóti- kok álldolgáltak, toporogtak ott szegényes öltözékükben. — Nem jött meg, asszonyom? — Nem jött meg! — Ne féljen, édes lelkem, megjön — vigasztalta Amáliát Bigoft. — Tudja maga, kérem szépen, hogy mi az a Prága?! Biztosan valami alkalmi munkára szegődött. Okosan tette! Maga itt sopánkodik, ő meg alattomban gyűjti a pénzecskét a családnak... Mennyire károsulnék magam is, ha valami! Hiszen a csomagban aranyórát küldtem. Úgy ám! Egy ilyen óra kisebb vagyon. Ezt ne felejtse el, kedvesem! De hát, kössem fel magam vagy mi? Nótik csak valamikor március közepén érkezett meg. Az emberek látták, hogyan botorkál, caplat az olvadásban a sánta lábával, s a hátán üres zsák! És azt is látták, miként repül feléje lobogó hajjal a kis Francka. Csakhogy ő? Még azt a Franckát sem öleli magához, nem simogatja meg a haját, biceg tovább, mintha idegen volna. — Mi történt, Nôtik?! — tódulnak ki az utcára az emberek. — Talán bizony haza sem akar menni?! Nyolc gyereket ott akar hagyni csak úgy?! Éhenhalni?! Térjen észhez, bűnös lélek! — Nôtik nem válaszolt, ment el a háztól, sántikált tovább, talán valamilyen odúba. — Kár a gőzért — mondta valaki —, nem látják, hogy megbolondult? Kellett ennek Prága! Össze-vissza járt, kóborolt, hátán az üres krumpliszsákkal, s időnként rövid időre a mi utcánkban is feltűnt. Rossz volt nézni, ahogy a gyerekei kiabálva ráncigálták, terelték volna — a nagyobbja néha egyenesen kövekkel — haza: — Jöjjön, tata, haza! — Micsoda szerencsétlenség — sóhajtoztak fejüket csóválva az emberek. — Bigoňnak kéne vele beszélnie. Talán észhez térne. — De hiszen már beszélt vele. — Na és? — Állítólag semmi. Bizonyára alaposan bevághatta a fejét, mondja, amikor a vonat megállt, s rögtön úgy rájön a bolondéria, hogy az ember nem állja meg nevetés nélkül. Merthogy a bolond az bolond. Az egyik üres krumpliszsákot hord a vállán, de vannak olyanok is, akik például ágyat visznek a hátukon. Üres zsákot vinni semmiség, könnyű, mint a pehely, még jó, hogy Nôtik köveket nem rakott belé. Mert egy bolond mindenre képes. Megy az utcán s egyszerre azt veszi a fejébe, hogy a fa tetején fog aludni, mondja Bigoň. Fölmászik a fára és háromszor is puff, le a földre! Akkor már inkább bújjon a csatornába vagy tapassza be iszappal a szemét, hogy álmában ne zavarja semmi... Bereclc József fordítása
