Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - LÁTÓHATÁR - Eduardo Gonzáles Viaňa: A bika
Eduardo Gonzáles Viaňa A BIKA Csalással vették el tőlünk. A légybajuszt viselő, pocakos, napszemüveges jegyző azt mondta, Don Feliciano az utolsó begyűjtésnél ki nem egyenlített habilitációs kölcsön fejében kéri. Útjára bocsátotttuk a Sátánt. Egyik éjszaka leemeltük a keresztrudat. Jobb lesz így, csak menjen. Vigye magával szegénységünk vigaszát, legszebb álmainkat. Vágtasson úttalan utakon ... egyedül. Mikor a gazda emberei érte jöttek, azt mondtuk, elcsavargott, magunk se tudjuk, merre. Az asszony úgy sírt, mintha a gyerekét veszítette volna el. Hogy megnyugtassam, s hogy a gazda embereit megtévesszem, azt mondtam, látták már errefelé a nyomát, s látták égnek emelt farokkal üzekedő tehenek között, tucatnyi üsző közt forgolódni. Láttuk a Sátánt bozótosban csatangolni, láttuk, amint átugrik árkon és palánkon, meredek hegygerincre hág, s mint fekete szélvész zúdul le a völgybe. Nincs ideje a fűben heverészni, aludni békés, kihalt mezőkön. Arrafelé veszi útját, amerre vadállatok rejtőznek a bozótban, banditák állnak őrséget, s bújdosó felkelők keresnek menedéket. Kértük a Szüzet, tegye láthatatlanná a Sátánt. Változtassa fekete bikánkat felhővé, villámcsapássá. Vegye be a Gyermek égi barmai közé; ők készítik elő az ünnepeket, ők küldenek esőt a földre, ők teszik bőségessé az aratást, ők járnak le a hegyek közé csodákat tenni. Abba tán még belenyugodnánk, ha egy hozzánk hasonló szegényember udvarára tévedne be. Könyörögtünk a Szűzhöz, hogy ne fogja be senki a Sátánt, hagyják, hadd menjen tovább. Mikor meghallottuk, hogy a jószágkormányzó foglyul ejtette, úgy éreztük, mindennek vége. Mert a madarat, a bátor embert és a szabad állatot nem lehet fogságban tartani. Azok hol itt vannak, hol ott, egy helyben sosem. Ezért tudtuk elveszettnek. Annyi bizonyos, hogy ezeken a száraz legelőkön sosem láttak még hozzá fogható állatot. A szülőföldemről hoztam magammal. Ű a mi büszkeségünk, egyidős a fiammal. Azért nagy kópé ez a Sátán. Éjszakánként játszik, szerelmeskedik, féltékenykedik, — reggel megjön a csavargásból és maga a megtestesült jámborság. Csavargó és fékezhetetlen. Olyan jó volt a meleg és szélcsendes estéken a bőgését hallgatni. Fújtat, toporzékol, pokoli lármát csap, fölfalja a szomszédok palántáit. Ördögi pofája láttán sokan keresztet vetnek. Azért ne higgyék ám, hogy haszontalan. Nemes, fajtiszta állat az, akárki megnézheti. Elég egy pillantást vetni tűzvörös nyelvére, erős patáira, fényes fekete szőrére, szarvára, amihez fogható a pokolbélinek sincs talán, s a szemére, amiből mintha valami szörnyű fenyegetés áradna. Ez ad nekünk is erőt ahhoz, hogy ne engedjük elkobozni. S most itt vagyunk a mezőn — testünket verejték lepi az éjszaka sötétjében, remegve, sóvárogva lapulunk a magas fűben. És itt van ő is, a Sátán. Már megérezte a jelenlétünket. Tudja, hogy figyeljük. Forog, nézelődik mindenfelé, mintha a pokloktól kérne segítséget, hogy láthasson bennünket. Nem akarjuk, hogy észrevegyen, mert a szomorú állatok elveszítik büszkeségüE. G. Viaňa — perui prózaíró
