Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

zott hát. Az űrrel való kapcsolat most már teljesen új alapon kíván létrejönni; a szubjektumot újfajta vágy hajtaná fölfelé: „Az anyához, / a nagy Űrhöz szállna, fönn”. A buborék, tudjuk, fölfele száll, látszólag nem nehéz hát megfejteni a mondat értelmét. Figyelmünket azonban nem kerülheti el két körülmény: az egyik az „Or” szó nagy Ü-je, a másik az anya-fogalom. Az első azért nem, mert a nagy kezdőbetű révén a szó bevallottan is szimbólummá mélyült, a másik pedig azért nem, mert tudjuk, milyen különleges szerepet játszott az anya, holta után is, József Attila lelki életében és lírájában, s végül a kettő együtt azért, mert a szövegben összekapcsolva, azonosítva, ez a feminin „Or” végső soron egy mindeneket megszülő és öblébe visszafogadó istenanya, illetve egy bronzkori matriarcha, egy istennő-háromság fogalmává tágul. Erre következik a versben a lélek erőszakos visszafogásának képe: „Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm.” A második periódus a szubjektum vágyának és gátlásának a klinikai

— pszichoanalitikai — magyarázatát adja: „Nem való ez, nem is álom, / úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm ...” A „nem való ez” kifejezés kétértelmű: jelenti a valóságot, s első pillantásra, az álommal való szembehelyezkedésében így is értelmezzük, de egyrészt a szó hangalakja (nem „valóság”, hanem „való”), másrészt a pszichoanalitika szótárából vett kifejezés, a „szublimálom”, mely megtisztítást, nemesítést, fölemelést, összetett értelemben az alacsonyabb ösztönök magasabb rendű tevékenységre, szellemi munkára való átváltását jelenti, arra int, hogy a „nem való ez” kifejezést a „nem illik”, „nem méltó” szinonimájaként fogjuk föl. A „nem is álom” ismét a pszichoanalízisre, a freudizmusra céloz, s mintha éppen ebben a kifejezésben volna elrejtve, inklu- zíve, az, hogy tényről, valóságról van szó (értsd: nem is álom, tehát valóság), vagyis a sor értelme ez volna: nem illik ilyet tenni, de ez a valóság. Ezek a sejtelmes, bujkáló értelmű kifejezések, amelyekben a formához illő játék s a tárgyhoz illő rejtőzködés is ott irizál, majd a „szublimálom ösztönöm” kitétel bátorít föl arra, hogy föltegyem, hogy az űr-léleknek az Or-anyához való vágyakozásában nemcsak az öngyilkosság, hanem az Ödipusz-komplexus mozzanata is benne bújkál, nem közvetlenül, hanem mítoszba rejtve. Ez az a szégyellnivaló, alacsony ösztön, melyet a szubjektumnak meg kell nemesítenie. Ez a megnemesítés éppen az írásban, pillanatnyilag ennek a versnek a művészi megformálásában történik. Az írás, a művészi munka ugyanis pontosan az a magas rendű szellemi tevékenység, amelyre az ösztön szublimálásának fogalma és meghatározása céloz. (József Attila emlékezetes „Zöld könyve”, ahova a pszichoanalízis éveiben nyomasztó gyermekkori emlékeit írta, s amelyből Németh Andor hosszú oldalakat idézett a költőről írott könyvében, szintén a szublimálás egy változata volt!)

így értjük meg még teljesebben, visszamenőleg, új szempontból is a vers expozícióját. Azért mozog a vers kezdete önmagában, azért van vers a versért karaktere, azért őrzi a kényszeredettség, az akartság nyomait, mert kapaszkodó, mert szalmaszál. Az életösztön íratta vele ezt a verset, s ha már nem volt miről írnia, mert lelke és szelleme kiürült, írt erről a semmiről, írt a fizikai megsemmisülés gondolatáról, s ha verset nem írhatott, hiszen a vers forma és tartalom adekvációja, s minden forma eleve „valami”, amelybe adekvát „valami”-t kellene tölteni, akkor írt egy metaverset, vagy legalább exponálta a verset metaversként, írt verszenét, zenei vázlatot — lényegében egy verseszményt komponált: „íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen / címe: »Költőnk és Kora«.. .” Mintha analitikusának nyújtaná át ezzel az „íme” gesztussal: megvan, amit a terápia egyik eszköze gyanánt előírt neki. (Idéztük már az expozíció első elemzése közben a Le vagyok győzve című vers sorait, ugyanebből a klinikai szituációból: „Szurkálnak, óvnak tudós orvosok, / írnak is nékem, én hát olvasok. / S „dolgozom”, imhol e papírhalom — / a működésben van a nyugalom.” Ez is orvosi, analitikai, terapeutikai helyzet, mint az, amelyet a „Költőnk és Kora” negyedik szakasza jelez.

Ezzel lezárult a vers első két harmada, a hat szakaszból az a négy, mely közvetlenül beszél a lírai szubjektumról. A szakaszok magánhangzó-statisztikája elárulja, hogy a négy strófa hangszíne a másodikét kivéve mind magas. Különösen kiemelkedik világos hangzásával a zöngétlen zárhangjai miatt is emlékezetes versexpozíció, a „kemény” költői program tömbje: a négy sorban 10 mély magánhangzóval szemben 20 magas áll. (A maradék három sor hangzása kiegyenlített: itt 10 veláris és 9 palatális magánhangzó keveredik egymással.) A hasonlatok strófája a maga 27 mély és 22 magas magánhangzójával sötétebb színezetű, a kozmikus szakasz azonban ismét világos hangszínt kapott,