Irodalmi Szemle, 1981

1981/6 - Koncsol László: „... szublimálom ösztönöm ...”

nem különben a negyedik strófa, a vágy és a gátlás feszültségének versszaka. (23:26, illetve 22:27 a magas magánhangzók javára.) Hadd bocsássuk előre, hogy az ötödik szakasz újra elsötétül (26 mély és 23 magas magánhangzója van), a hatodik — záró — versszak pedig, szoros összhangban a szakasz üzenetével, példátlan arányban válik sötét hangszínűvé. (34 mély és 15 magas magánhangzó: a különbség 226 százalékos a mélyek javára!) A vers igei állítmányainak szakaszonként élesen különböző minőségei és nyelvtani sajátságai is figyelmet érdemelnek. Az első négy szakasz igéi aktívak, bár kétségtelen, hogy nem túlzottan dinamikusak: alanyaik tagolatlan hangjeleket adnak le (szól, zúg, vonítanak), mozognak (szállong, nekivág, halad), dolgoznak (dolgozol, dolgozol, kötö­zöm, szublimálom), vagy más, szavakkal folytatható műveleteket végeznek (nevezik, hazudozol). Az ötödik szakasz igei állítmányainak jellemző jegye a fölszólító mód (jöjj, nézz szét, hadd el, nézd), a hatodik strófa igéi pedig egy kivétellel — már az ötödik strófa utolsó két sorától kezdve — az elmúlás folyamatának különböző változa­tait jelzik. Hadd tegyük hozzá, hogy ez a vers legexpresszívebb igecsoportja: oszol, / a lanka / nyúl(ik), alvad, sír, lekonyúl, alkonyúl. Mitől ilyen más hát az utolsó két szakasz igeállománya, s miért olyan végletesen ■sötét a záró versszak hangszíne? — kérdezzük, s a kérdés jogos, mert a két zárószakasz valóban más, mint amilyenek az előző versszakok voltak. A költő a verset barátjának és mecénásának, Hatvany Bertalannak ajánlotta. Talán neki, de az is lehet, hogy másnak szól a fölhívás: „Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.” Szétnézni, gondolom, az adott helyzetben a szubjektum benső világában. „E világban dolgozol / s benned dolgozik a részvét”. Az „e” világ, ha a szituációból s Hatvany Bertalan munkásságából (Kelet-kutató volt, akinek könyvét József Attila is recenzálta) jól sejtjük, a szellem és a lélek világa. A második tagmondatban a hangsúly föltevésünk szerint kiemelő, s a „dolgozik” szóra esik. „Hiába hazudozol”: a közlés a tényleges vagy elképzelt beteglátogatónak szólhat. „Hadd most azt el, hadd most ezt el”: a rész­vétet, a hazudozást, a külvilág híreit, a vigasztalást „Nézd az esti fényt az esttel / mint oszol...” Ismét a benső táj képe, konkrétan, de egyelőre még általánosan, tago­latlanul. Ez azonban már egyértelműen jelkép: az est, az esti fény, mely áthajlik az éjszakába, az emberi elmúlás kifejezője. „Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad..Jegyezzük meg, hogy nem téli, mégcsak nem is őszi táj ez, hanem a természet nyár középi, aratás utáni állapota, s megfelel József Attila 1937-es életkorá­nak: ő is a nyári napéjegyenlőség után volt, aratás után, de cséplés, szüret és a nagy őszi betakarítás előtt, mint a természet, mikor a verset írta. Lehet, hogy a kéken alvadó piros vér képzetében az öngyilkosság terve, sőt módja is benne bújkál. „Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl”: a „lekonyúl” ige az éjszakába hajló estével, a fény oszlásá­val, a piros vérrel, a tarlóval és az alvadással harmonizál. Az „apró, gyenge gyep” képzete ebben a jelkép-mezőben József Attila lírájának egyik vezérmotívumát, a kiszol­gáltatott, magára hagyott és megvert kisgyermek képzetét is idetársítja. Gondoljunk itt megint a szanatóriumra, a freudizmusra, a Zöld könyvre: ez mind valószínűsíti föltevé­sünket. A zárókép borzalmas szépségét a „boldog halmok” és a rájuk „lágyan” kiülő hullafoltok feszültsége, ez a megint csak pontosan József Attila-i szituációra simuló kép adja meg: a nyár középi tájjal, a gyenge gyeppel kifejeződő teljesség egyfelől, az oszlás (!), a vér, az alvadás, a sírás, a lekonyulás, illetve a hullafoltok jelenségcso­portja a másik oldalon: a pusztulás jelei. Egészen pontosan, a hullafoltok a pusztuláson túli állapotba visznek át, a lágyság képzete pedig nemcsak a folyamat objektív minő­ségét, hanem a szubjektumnak a halállal kapcsolatos álláspontját, halálvágyát, a „boldog halmok” és a lágyság összképzetében a nőiességet, talán az anyaságot is, a megsemmi­sülés gyönyörét érzékelteti. Itt van a visszakapcsolás a negyedik szakasz Űr-anya képzetére, a harmadik szakasz­nak a feminin „semmiségbe” igyekvő maszkulin „mindenség”-képzetére. Ez tehát szintén szexuális jellegű, de már nem patologikus, nem „fordítva” szexuális aktus, mint a har­madik és a negyedik szakaszé („mint fordítva, bennem épp e / gondolat...”). Hadd tegyük még hozzá, hogy itt, a záró szakaszban már szó sincs az én ösztönének szubli- málásáról: az ösztön itt gáttalanul működik. A zárszó, egyben a vers zárlata is a tömör, egyszavas „alkonyúl” kijelentő mondat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom