Irodalmi Szemle, 1981
1981/6 - Dobos László: Vigasz
határvonal, a félelem... Látod, van még egy doboz fényképem, azok még érdekesebbek ... Az utastér homlokfalán kigyúlt a lámpa, leszálláshoz készülünk . .. Eltörik a közlé- kenység, útitársam idegesen leköti magát, kapkodva rakja el a fényképes dobozokat, pillanatonként igazít magán valamit. Közben alánk csúszik Prága, a városszél lakóházerdeje, kémények, jobbra a vár, a régi város, a Moldva csíkja, sejlenek a hidak, felénk szúrnak a tornyok, valószínűtlen kép: balra fordulunk, elbillen a város-festmény, szem- pillantásra mutatta magát, akár az egyszeri találkozás. Húsz János a máglya kínjában is csak ilyen k.éltes ködön át foghatta magához a várost. Tűnődöm, felénk alig van nagyváros, hogy ne emlékeztetne tragédiára, drámára: alig van pillanat, hogy ne hordozná magában a dráma születését... Hirtelen visszafelé rohan alattunk a föld, ellenkező irányba száguldunk önmagunk vágyaival; a betonlapon mindent eggyé mos a földetérő száguldás — ez a hazatérés előtti bizonytalanság. De amint lassulunk, már arcunkon a fölény, a győzelem fölénye, nagy útról tértünk meg szerencsével... Társam elsőnek áll fel helyéről, magasan a fejem fölé néz, ismét a biztonság érzése uralja, földet érintett a remény. Elsőnek fut le a lépcsőkön, mintha a teraszon várakozók között látná a lány arcát. A buszban találkozunk ismét, mindegyikünk közül az ő arca a legfehérebb, viharban hánykolódó repülő utasainak bőre válik ilyen pergamenszerűvé. Szeme mégis friss, engem keres, izgalmát palástoló mosollyal fordul felém: — Hol van a szállásod? — Az Európában. — Nem messze tőlünk, mi az Atlantidában leszünk, ha belefér a programodba, tölts velünk néhány percet, legalább megismered... Vacsoraidőben, a térre néző ablak mellett megtalálsz, külön asztal... Az első sugárút torkolatánál az az érzésem, hogy ebbe a városba nem fér több ember, s már a pótállóhelyeket is kiárusították, mégis megyünk, beljebb, egyre beljebb, gyűrjük, gyömöszöljük magunkat... — Nem leszek alkalmatlan? — Meglátod, a helyzettől függően, ő szereti maga körül az embereket... A Vencel tér kora esti forgalma karnevál: mennyezetvilágítás, a fényeken túl szinte nincs is semmi, fiatalok a fényes járdákon, fiatalok, lányok, lányok, annyian, hogy bámulni sem lehet; a hullámok miatt nincs idő ... Én is beállók, a menés, a sokaság, a derű izgalma, a tér alján ez a népség szertefoszlik és valahol újraképződik, rejtélyes szépség, s ebből a hullámzó jókedvből nem lehet kilépni, csak valamelyik hullámmal szertefoszlani... Reméltem, az emberi malomkövek maguk közé őrölnek, és magammal viszek valamit a város sajátos illatából. Az étterem kicsi, hangulata elüt a külső világétól: puha, lágy melegség, tompított fény — régi idők szalonjai. A tér zsivaja halkra fogott zeneként jön, s elég egy függöny, már nincs. Az asztalnál egyedül ül a szemüveges, három teríték, gyertya és ő. Meglepődöm. Megörül nekem, a házigazda melegségével áll fel és tessékel. — Egyedül? — Késik, valami közbe jöhetett, hálás vagyok neked, hogy eljöttél így mégis családiasabb ... Megkínálhatlak valamivel? — Várjunk talán. — Addig is, a mi találkozásunk örömére, Martell, megfelel, ilyenkor azt szoktunk. — Sok pénzért adják ... — Azzal ne gondolj, ez most ünnep, ünnepeljünk, örüljünk. A pincér már kétszer kérdezte, meghajolva, hozhatja-e a vacsorát... — Hölgyet várunk, később, talán... — Mi ülünk, bele-belekortyintunk a pohárba, az ital megemel egy kicsit, de csak annyira, hogy szívélyesek legyünk egymáshoz és tapintatosak. Várakozunk, csak nem mondjuk, az elején van bennem egy kis káröröm; értem is visszafizet a lány ... A második pohárnál már sajnálom, nézem, s akaratomon kívül is azonosulok vele: elmerevülő mosolyaival, szemének vibrálásával, önmagát nyugtató szavaival. — Biztos, meglepetést tartogat, nincs találkozásunk, hogy ne lepne meg valamivel. Nem nagy dolgok, a csehek a kicsiny dolgok emberei, apró figyelmesség: tőle van ez a kulcstartó is, kedvesség ...
