Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Szemelvények Az Út-ból

udvarából. De a nyomoruk, az proletár. A sebesülésük, az munkásseb. A kiomlott vérük, proletárvér. Most valami forr bennük.

Diószeg: harc. Kommunista párt, munkásszervezkedés. Tardoskedd: ébredés ájultság- ból. A diószegi elvtársaknak most meg kéne látogatniuk a tardoskeddieket.

Az Ot, 1932. 4. szám

Szlovenszkói magyar írósorozatunkban kisparasztírót mutatunk be olvasóinknak. Sellyei József kint szánt-vet a vágsellyei határban, éli a parasztlegény apró kocsma- és kár- tyaörömeit, s közben egy-egy rövidke írásban elmélkedik a vidéki élet bajáinak nagy világösszefüggéseiről. Egyszerűen gondolkozik, és mindig a dolgok velejére talál. De mindig csak kis udvarának kerítése, holdacskáinak kimért határai mögül szól keserűen, káromkodón és gúnyolódva. Kívülről, tehetetlenül nézi és szólja meg a romlást. S ez az, amit kivetünk rajta: nyomott kisparaszt valóságából nem tud proletárharcossá, a mi harcunk szövetséges részesévé válni, holott csak így tudna a káromkodáson és morfon- dírozáson túl a maga és osztálysorsosainak, a kisparasztságnak utat mutatni ebből a valóságból a jobb emberi élet valósága felé.

Mi parasztok visszamehetünk, mert nekünk van hova. Semmi sem köll hozzá, csak a belőlünk feltörő duhajság még nagyobb foka, és máris megindul a folyamat. A duhaj- ság legmagasabb fokához sem köll, csak éppen az a szomorúság, mi az életünk.

Ismerhetitek a parasztpszicbológiát. Nézzétek a szeretőjehagyott legényt a szomorúságában, a csárdában valahol. A szomorúságából akkora duhajság tör elő, hogy poharakat zúz, százszor kurjantja el: nem érdemli meg a csapodár, hogy búsuljak miatta! A szavakkal korlátokat állít a kettejük élete közé, és azontúl máris beállt a visszahullás, a szakítás szerelmük kicsiny dolgának fejlődésével. Virágos példa volt ez, de kellett. Ezentúl nem veszem elő, de a visszahullásról beszélek én.

Tud a szomorúságtól olyan duhajjá válni a paraszt, hogy megáll a szaladó napok kerge iramában, dobbant egy keserveset a lábával, és elkurjantja: eb ura fakó! — és azontúl aztán ezt fogjuk csinálni: kevés a termés élelmen túl maradt fölöslegének ára arra, hogy a gyárak adta ruhanemű megvevődjék a boltban — hát majd termelünk kendert meg lent. Öregapáink és öreganyáink idejéből megmaradt a guzsaly, orsó, rokka, szövőszék — ti a vásznat csak ontsátok gépen, a mi terményünk árát csak nyomjátok le, hogy egyensúly ne legyen a termelés és fogyasztás között, a munkateljesítmény és a megkívánt öröm között — mi majd kendert szövünk ruhának, meg lent szövünk ruhának, és visszahullunk ha a jövendő programjára az van írva célnak.

1928 táján vásárolt biciklink már az enyészet felé mutogatja magát: majd nem vesz az idén egyetlen paraszt sem biciklit! Hiszen a kancáink évről évre vemhesek, évről évre új légió állat szabadul az életbe. Az egyik oldalon a gépek előretörésével megszűnt a lovak elhelyezési lehetősége a fuvarokba, mederásatási munkálatokba — a másik oldalon a paraszt, hogy megmutassa, hogy van hova visszahullnia: nem bunkózza agyon a csikót, de meghagyja, hogy éljen, és fölneveli, betanítja rá, hogy a bicikli feladatát végezze el. Eljár a földjei termését védeni rajta, és eljár a szeretőjéhez is duhaj betyár módra, árvalányhajas kalapban, akár a dédapja.

A termésünk értéke nem annyi, hogy a gépekkel való dolgozást megfizesse, hogy új gépek vevésére pénzünk maradjon. Bízzátok csak ránk a viszahullást: itt van hova. A gépeket sutba vágjuk, és műveljük majd a rögöt primitíven, gép nélkül, akár az öreg- apáink.

Eke: jó lesz a fagerendélyes is ezentúl. Minek volna a mélyszántás, hiszen nem lesz vetőgépünk, nem lesz boronánk, kultivátorunk, sorkapánk: nem lesz gépünk. Hát a kézSELLYEI JÖZSEF

Vissza az árvalányhajhoz