Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ankét: Dobos László, Gál Sándor, Lacza Tihamér, Ordódy Katalin, Tőzsér Árpád válaszai
Irodalmunk önállósította magát, az Indulás első szakaszában valahogy összefolytak a vizek. Különösen a népművelés közelhatása érződött. Olyan familiáris ősállapot volt ez, a költő népművelő volt, a népművelő költő is — határok és arculat nélküli szellemi élet. Ez az összemosolygó megértés csak addig egészséges, míg a népművelés nem akarja rákényszeríteni akaratát az irodalomra. A népművelés és irodalom együttélésének sajnos, torzulásait is megértük. Amikor a népművelés a költőben az alkalmi ünnepségek versikélőjét látta, s nem értette meg, hogy irodalom és népművelés értékrendi viszonyai eltérnek, hogy az irodalomnak mások a törvényei. Kivívta magának irodalom-jogát. A hatvanas évek elején nyilvánosan hangoztatott vélemény volt: irodalmunk elsőrendű szerepe a szlovák és cseh irodalom fordítása. Tehát a tolmácsolás, a közvetítés. Azaz, másodszerep. Az idő és irodalmunk életképessége cáfolta ezt meg. Ostobaság egy bontakozó irodalmat már az indulás szakaszában lefokozni. Egy irodalom csak a teljes jog tudatával élhet és gyarapodhat, azzal a reménnyel, hogy idővel a nagy irodalmak vonalába ér, s ha egyetlen művel is, nagyot alkot. Fejlődésünk útján, természetesen érvényesülnek külső hatások is, de kapaszkodásunk önerejű. A magunk erejére voltunk hagyva, elpusztul a gyermek vagy megmarad alapon. Nem voltunk és nem vagyunk dédelgetett irodalom, eddig doppingoló csodaszert sem találtak ki számunkra. Irodalmunknak van állandó utánpótlása. Eddig minden nemzedék „megtestesedése” után felmerült a kétely, lesz-e tovább is? Kialakul-e az új sor? Mindmáig alaptalannak bizonyult a kishitűség. A nemzedéki belépők idejére eddig mindig összejött egy „irodalmi kötelék”. Úgy érzem: a jelentkező újak egyre kényelmesebb, egyre párnázottabb szobákba lépnek, egyre kisebb a legyőzendő ellenállás, csitul az irodalmi születés fájdalma is. A most legfiatalabbak, a Megközelítés évjárat belépője túlontúl szélcsendes; hangossága, szele, tiltakozása hasonlít a házipapucs hangjára. Irodalmunknak van olvasóközönsége. Idő kellett ahhoz is, amíg lettek olvasóink, olyanok, akik érdeklődésükkel megtisztelik írott dolgainkat. Tisztelem irodalmunk olvasóit, s azokat, akik az író-olvasó találkozókra együvé szervezik őket. Ugyanakkor: olykor az az érzésem, hogy olvasóink számát illetően áltatjuk magunkat, mert legalább annyi nézőnk van, mint olvasónk. Vagy talán több is. Aktív érdeklődők, akik eljönnek megnézni, meghallgatni az írót. Ez is érték, de mégiscsak olvasóink számát kellene szaporítani. Magunktól kérdem: mit tesz irodalmunk az olvasóért, a több, a sok olvasóért? Hogyan él vele? Mennyire tájékoztatja? ... Olykor az a benyomásom, hogy az olvasóval szemben csak elvárásaink vannak: figyeljen ránk, hallgassan meg, olvasson el, s várjon bennünket... Irodalmunknak van egy valóság-vonulata, amely szándékaiban, ha megfogalmazatlanul is, Fábry valóságirodalom programjához áll közel. Ma ez már nemcsak óhaj, hanem művek sorával bizonyítható tény is. Felmutatható egy nemzetiség-súlypontú valóság- és irodalomszemlélet. S melyek e szemlélet eddig felmutatható értékei? A szülőföld-költészet: a földhöz, a tájhoz, az emberhez, a történelemhez ragaszkodás irodalma. Hisz alig van, vagy talán nincs is olyan verskötetünk, amelyben akár emlék, akár tárgy, akár személy, akár másféle érzés formájában az ittlétünk, az itteni voltunk, itteni honosságunk, az ehhez a természethez való ragaszkodásunk ne demonstrálódna. A hatvanas évektől kezdődően valóságszemléletű prózai alkotásokban is a hovatartozás, illetve a történelmi hovatartozás érzése tükröződik. A szülőföld-költészet a prózában szülőföld-embersors tételévé tágul — ilyen értelemben válik epikánk egy- része nemzetiség-súlypontúvá. Ez útján e próza egyre átfogóbb kép megalkotására törekszik, egyre nagyobb időtömbökhö'Z nyúl. A nemzetiségi súlypontú epika egyik jellemző gondja az idő, időnk határainak a kitolása. Pontosabban: saját időnk érzékelése és felmérése: ez a próza megfogalmazta és elmondta a megaláztatás éveit, a másfél évtizedig kerülgetett sérelmeket, s érdekesen ez nem szült irodalmi mártíromságot, megvan az epikai nyugodtsága. Vádolják e prózát, illetve szemléletet, féltörténetiséggel, szubjektivizmussal, lehet. De eddig ez a szemlélet mondat legtöbbet önmagunkról. Irodalmunkban felerősödött és egyre tisztábban konkretizálódik az esztétikai igény. Irodalmunk, a hazai valósághoz való természetes kötődése mellett, ápolja kölcsönös
