Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - LÁTÓHATÁR - Vojtech Mlhálik: Rozsdás láng, Idős tanítónők, Özvegyek (versek)
Azok szégyenletes sorsa ez, akik csak azért szerettek, hogy őket is szeressék. Mától fogva, mint rozsdás láng, rág majd az embertelen szerelem. Semmit nem végeztél, de már nem térsz vissza. S ifjúságod ül az udvaron a lugasban, haja szemébe hull, vár, vár, mióta vár már. A pohárra szorítja üveges ujjait s rekedt nótát üvöltözik. Idős tanítónők Idős tanítónők álldogálnak a ház előtt, midőn már csak a nyirkos ősz köszönti őket. Hajuk krétaporos, s arcukon, akár egy skálán, emlékek, mosolyok és könnyek felhangjai futnak keresztül. Kezük gyerekfej alakúra formálódott, szájuk, mely nem kóstolta a csók őrületét, testük, melyben a szűz asszonnyá nem lett, szemük, amely füzetekben veszett el, vár csak, vár. Képeslapot a tenger mellől, dombokról pitypang-havazást vagy csak az élet-óra utáni csöngetést? Idős tanítónők álldogálnak a ház előtt, rövidlátó szemükkel kutatják a vörös napot, madarak hangversenyén álmélkodnak s valami tolakodó verssel — ideje már? Készülődsz-e fecskemadár elrepülni már? A diákjaik láthatárukról régen elröpültek, üstöküket már csak az idős tanítónők emlékezete húzza, némelyikük a munka hőse lett, mások lopnak, feleségüket verik, megint mások eltáncolták az életüket s nagyon vágynak visszaülni az iskolapadba. Idős tanítónők álldogálnak a ház előtt s várják őszülő diákjaikat, dalukat legalább, képeslapot csak tőlük, hiszen elég volna csak ennyi: úr ír,
