Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - LÁTÓHATÁR - Vojtech Mlhálik: Rozsdás láng, Idős tanítónők, Özvegyek (versek)
mama Misit mossa, emlékszem még rá, él-e még tanító néni? S tudja-e, hogy valamennyi versem, mint egy nyújtón, csüng azon az A-n, melyet évekkel ezelőtt egy nyirkos őszön tetszett rajzolni a táblára? De az idős tanítónőknek elfeledtünk írni, s mégis álldogálnak a ház előtt, a legapróbb vágyaikba veszve. Rövidlátó szemükkel kutatják a vörös napot s arcukon, mint egy skálán, holmi fuvallatot észlelnek s verset. Vége a tanításnak, az ősz csönget, az iskolakönyvben búcsúznak a fecskék. A kert alatt füvet penget a szomorú szél. Özvegyek Az első hantot dobják a koporsóra s utolsóként távoznak. A temető elnémult, kiterült az alkony halott-inge alatt. Ott nyugszik hát szerelmük, a korbácsuk, ott nyugszik szeme s keze a nyúlós agyagban. S a szem nem égeti már többé őket, és a kéz nem üti már többé őket, istenem, megkönnyebbülés mégiscsak. Utolsóként távoznak, mellékutakon térnek haza, az ablakot kitárni, kihajtani a dohszagot s a tömjént, lámpát gyújtani, teát főzni. Ott nyugszik hát rég meggyilkolt szerelmük, noha csak ma tették a földbe. S ülnek az özvegyek az esküvői kép előtt, fejüket lehajtva, hogy ne lássa senki kifaragott sérelmüket, rabszolgaságuk éveit, a részeg szenvedélyeket, az önző és a zsarnok féktelenségét. S ülnek, ülnek az özvegyek az esküvői kép előtt, fejüket lehajtva, hogy ne lássa senki a fénylő csillagot, mely az élet mocsarából felröppent s viszi néhai fényét, ízét és melegét a csóknak, melyet az a zsarnok először szakított. Cselényi László fordításai
