Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - Keszeli Ferenc: Képregény
kezd. Nagyon megijed. Az a lehetőség, hogy az illető esetleg halott, az első pillanatban meg sem fordul a fejében, majd azt gondolja, hogy talán az éjjeliőr lehet. Megölték? Aztán — mint aki akarata ellenére cselekszik — ösztönösen megindul a test felé. Futólépésben ér oda. Az asszony állati hangon felsikolt. Aki a földön fekszik . . . Igen, az Bálint, az elveszett fiú, akit titokban már oly régen gyászol, sirat, aki miatt elgyöngült, megöregedett, összetöpörödött. Az asszony térdre esik a fia teste mellett, kinyújtja kezét az ég felé, egy pillanatig mintha megmerevedne. Ajultan össszeroskad. Néhány perc múlva magához tér. Felnyitja a szemét, de másodpercek telnek el, amíg derengeni kezd benne, mi is történt az előbb. Oldalra pillant, látja a fia véres orrlyukait, érzi is, hallja is, hogy a saját teste alatt ott zihál a fiú mellkasa. Felpattan, térdre ereszkedik, fölé hajol a fia testének. 20. Ismét fölülnézet. Ismét egy meggypiros színű helikopter fedélzetéről látszik a kép. A gép is, a pilóta is ugyanaz — a tegnapi. A gép északnyugati irányból repül, közvetlenül az út fölött — követi annak vonalát. Kivételesen szállt fel, csupán kíváncsiságból, hogy megkeresse azt a tegnapi kamiont. Mert odabent majdhogynem elhitették vele: azt a kamiont csak álmodta. Kizárt dolog, hiszen az utat hetekkel korábban lezárták. Megközelíteni csak repülővel lehet. Persze, persze, ezt ő is tudja, de ha egyszer ott látta azt a kurva kamiont! Az éjszaka aztán nyugtalanul aludt, többször felébredt, törte a fejét, pontosan végigpergette a tegnapi eseményeket — sorrendben. Hát nem hülye ő, nem szokott hallucinálni. Ha elaludt, megint csak azt a tegnapi képet álmodta újra — többféle variációban. Már azt hitte, belehülyült. Kivált az a plátón fekvő emberalak nem illett a képbe, az tette valószínűtlenné az egészet. Amikor vagy tizedszer riadt fel álmából, odakint már világosodott. Felkelt az ágyból, kibotorkált a konyhába, zörögve, hangosan babrálni kezdett a kávéfőzővel. Káromkodni kezdett, hangosan, durván, mert íme, megint neki kell kávét darálni. Utálta. Amíg a kávéfőző kotyogni kezdett, azalatt újra végiggondolta a tegnapiakat. Eldöntötte, hogy felszáll, odamegy, aztán majd csak kiderül. És hogy leszáll az anyjánál is. Mindenki le van fütyülve! Kávét töltött egy másik csészébe is, belenyomott egy kevés tejkrémet, elkeverte, és bement a hálószobába. Kezében a csészével megállt a széles ágy végénél, nézte a zöld párnán szétterülő szőke hajat, nézte a felesége arcát, akibe tegnap, pontosabban az este egy kiadós veszekedés után, ismét szerelmes lett. Ahogy az lenni szokott: az igazi jóízű szeretkezéseket mintha törvényszerűen csak előző veszekedés árán lehetne megváltani. A szép ívelésű, erotikusán duzzadó, húsos ajkakon pihentette a szemét. Aztán a csésze valahogy megmozdult a kezében, a kávé kilöttyent, mire a pilóta ösztönösen káromított egyet. A nő felnyitotta a szemét, a férfi mozdulatlan maradt, mert még nézni szerette volna a felesége arcát. De a nő felébredt. Rámosolygott a férjére. Hálamosoly volt. Talán a kávéért, talán a tegnap estéért, vagy mindkettőért együtt... Hanyatt fordult, és mindkét kezére támaszkodva felkönyökölt az ágyban. Szia — mondták egymásnak szinte egyszerre és a férfi is visszamosolygott. Letette a csészét az ágy mellé, a szőnyegre. Belecsőkolt a nő hajába, aki bal kézzel átölelte, magához húzta a férfit, és szájon csókolta. Jóleső, enyhe izgalom volt, ami a férfit elöntötte. Arra gondolt, hogy reggel is milyen jóízű a felesége szája. Jobb kezével végigsimított a megfeszült női test kemény hullámain és tenyerét beékelte a forró, vágyakozástól fellazuló combok közé. „Nagyon szeretlek.” A nő nem válaszolt. Csak később szólalt meg, mikor a férfi már kivette kezét a takaró alól. „Hát persze! Nagyon szeretsz, de most menned kell.” A hangja dacos volt. „Megérezted?” „Ismerlek. Megalázó és ízléstelen volt, amit most csináltál. Az ember legyen annyira
