Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - Keszeli Ferenc: Képregény
elkendőzésére próbálja felhasználni, miközben helyenként még a hamis archaizálással is úgy kísérletezik, ahogy kísérletezni úgyszólván illetlenség. 10. A nő tehát éhes volt, mezítelen, és előlépett a kamion belsejéből. 11. „Hát te?!” — kérdi a meglepetéstől halálsápadt Kanóc Bálint. „Hát te?!" — kérdi a nő, miközben hamvas bőrének színe nem változik. „Hát ti?!” — kérdi az egyik svéd kamionos. „Ismeritek egymást?” A svédek egymásra néznek. Kanóc nem válaszol. A száját tátva felejti, közben felcl- helődik a fűből. A lány hozzálép, beletúr Kanóc Bálint hajába. Valaki hangosan röhögni kezd. 12. Az ismét szükségesnek tetsző részletezésbe a szerző most azért nem bocsátkozik, mert a Kanóc Bálint kalandjait leíró regényéhez akarja megtakarítani e mulatságos részletet. További körülmény, hogy a szerző egy meghatározott összegű lakbérhátralék kiegyenlítésének céljából fogott a történet megírásához, és olvasóját megkímélendő, kizárólag olyan terjedelmű elbeszélést tervezett, melynek várható tiszteletdíja maradék nélkül elegendő lehet a kilakoltatás elkerüléséhez. Más kérdés, hogy a történet átírásának kényszere is fellépett, miközben telt az idő, és így újabb lakbérhátralékok kerültek a peres eljárás aktái közé, ezért a szerző a krónika átköltése közben helyenként meg- megnyújtotta kéziratának terjedelmét, de a végleges terjedelemre vonatkozóan ekkor már csupán bizonytalan sejtelmei voltak, mi több, attól is félt, hogy a hátralevőek során esetleg akaratától függetlenül, az alkotói törvényszerűségek alázatos kiszolgálása közben a kézirat terjedelme az eredetinél is soványabb lesz. A cselekmény mostani állásánál szükségszerűen kívánkozó részletezésre ennek ellenére sem kerül sor és az olvasó képzelőerejében bízva folytassuk hát ott a történetet, amikor Kanóc Bálintnak éjféltájban menekülnie kellett a tűztől, a lány, és a svéd kamio- nosok társaságából. Inait is kétségbeesve. A lány nem ment vele. A lány ott maradt a saját rendeltetési helyén s még csak nem is biztatta szegény Kanócot, aki a lány- szöktetés vakmerő kísérletének minden módozatát hasztalan kipróbálva — végül agresz- szív erőfeszítésekbe kezdett, de hasztalanul. 13. Éjszaka van, a vidék kihalt, nesztelen, mint egy falusi temető lehetett hajdanán. Kanóc Bálint a hosszú menekülést követően megpihent s most ismét ott ballag a sötét ismeretlenbe vezető betonúton, ahol azóta sem haladt el semmilyen jármű. Nem tudja, merre jár. Még csak arról sincs bizonyossága, vajon melyik országban lehet. Mert a tűz körüli lakomát követő mértéktelen whiskyzés közben az is kiderült, hogy Kanóc példátlanul mélyen, és valószínűtlenül hosszú ideig aludt a kamion plátóján. Amikor a csatorna — a Szuezi — északi torkolatánál felkéredzkedett a kamionra, semmi közelebbit nem kérdezett, csak annyit, hogy Európába mennek-e. Azt sem érti, hogyan ős hány országhatáron jöhettek át, hiszen az útlevele is érintetlennek látszik, bár a benne levő pecsétrengetegben eligazodni már régen lehetetlenség. Amikor jócskán szeszes állapotban különféle kérdésekre követelt válaszokat a kamio- nosoktól, azok csak röhögtek, és a lánynak is megtiltották, hogy válaszoljon. Csak azt mondták, hogy homokot fuvaroznak a Szaharából Norvégiába, és most azért mennek haza üresen, mert a sivatagban sztrájkolnak a homokosok. Kanóc Indulatát csak fokozta ez a hülye tréfálkozás, hiszen jól tudta, hogy a Szahara már régen nem sivatag, hogy a homok fölött már régen kultúrnövények teremnek. A szerző belátja, bár átélni nem tudja igazán: milyen érzés is lehet az, ha az embert beleűzik az ismeretlen éjszakába, ráadásul még azt sem tudhatja, melyik országban kóborol. A vidék lakatlannak tetszik — már amennyit látni lehet belőle. Mert sehol egyetlen fénypont... Kanóc Bálint lelkében nagy a szomorúság. Aztán szorongás vesz rajta erőt, félni kezd. A sötétségtől fél, az éjszakától, az ismeretlentől. Utoljára gyerekkoré-
