Irodalmi Szemle, 1981
1981/5 - Keszeli Ferenc: Képregény
ban kerítette hatalmába ez az érzés, akkor, amikor a kertjük alatti folyón felevezett a vadregényes Szigetig. A Szigeten horgászás közben elaludt s amikor felébredt, már vaksötét este volt, a ladik meg sehol, a horgot pedig, melynek botja beleakadt egy bokorba, úgy rángatja, tépi az óriási harcsa, mint... A szerző nem tartja fontosnak, hogy itt megfelelő hasonlattal próbáljon hízelegni olvasójának. A harcsa elmenekült, de nem a saját erejéből, hanem azért, mert a megrémült kamaszgyerek elvágta a zsinórt. Kanóc Bálint akkor ott virrasztotta végig az éjszakát a Szigeten. Kiúszni nem volt bátorsága, hiszen az egyik ágban mély, gyors folyású volt a folyó, a másik oldalon meg vadvizes ingovány választotta el a szigetet a parttól. Feljebb békatutajos mocsár hallgatott alattomosan. Mélyén egy öngyilkos asszony és egy örökké részeg, sánta dinnye- csősz teste pihen azóta is, mert temetése egyiknek se volt, hiszen a mocsár egyikük testét sem adta vissza, így a temetőben mindkét áldozatnak csupán szimbolikus sírja van. Persze több embert is elnyelt már az a hely, sőt az emlékezések szerint igen sokat, de Kanóc csak ezt a kettőt ismerte. A dinnyecsősz sokszor megkergette, míg egyszer aztán fülöncsípte a nyaranként vissza-visszatérő városi kamaszt. Ügy megverte a cingár gyereket, hogy a végén Kanóc majdnem belehalt, a dinnyecsősz pedig másfél esztendőre börtönbe került. Ezek után egy ideig a szülei nem is engedték meg, hogy az öreganyjánál, falun töltse a nyarakat. Bizonyára a bossszútól féltek. Aztán a dinnyecsősz kiszabadult, a következő nyáron meg elnyelte a mocsár. De Kanóc szülei ennek ellenére is elálltak attól a szándékuktól, hogy a városból, ahol akkor éltek, újra visszaköltözzenek a szülőfalujukba. Később vettek egy magányos, vidéki házat. Itt telt el aztán Bálint gyerekkorának kisebbik fele. Régi ház volt, tágas udvarral, amolyan tanyaféle, kerttel, gyümölcsfákkal. A hajdan oly vakmerő kaszkadőr, az életveszély jeles virtuóza most ismeretlen vidéken iparkodik előre az éjszakában, és egyre erősebb benne a szorongó félelem. Pedig tudja: a részeg kamionosok már régen nem üldözik, sőt az is lehetséges, hogy az egész csak egy szórakoztató színjáték volt, hogy csupán rá akartak ijeszteni, mert éppen ezt találták mulatságosnak. Futás közben rádöbben, hogy hosszú idő után most gondol először haza, most, amikor-az öreganyjánál töltött nyár rossz emléke a szülei képét Is felidézi benne. Hihetetlen, de így igaz: Kanóc Bálint ebben a pillanatban ébred rá, hogy a múltja elveszett, kiesett az emlékezetéből, és mindez eddig még csak nem is tűnt fel neki. Lehetséges lenne, hogy esztendők óta úgy él, csatangol a világban, hogy még azt sem tudja, honnét jött...? Ismét futni kezd, hogy a félelmét elűzze, hogy ne kényszerüljön továbbgondolni sejtelmeit. De úgy látszik, minél gyorsabban szalad, annál pergőbben, annál élesebben villognak előtte a régi, az egyre régebbi képek töredékei: arcok, hangulatok, szavak, mondatok. Rohan tovább a széles betonúton. Ordítani szeretne és nincs hozzá bátorsága. Vagy lehet, hogy csak az ereje hiányzik? Arcán könnyek maszatolódnak, visszafojtottan, lihegve zokog, és hiába hiszi azt, hogy ha megállna, akkor a képek talán újra elmosódnának. Mert nem tud megállni. Mindez rendkívül gyorsan pereg, mint az álom képei. Térhatású, sokdimenziős képek, olyasvalami, mint amikor egy kupolavásznas filmcsarnokban számtalan mozgó képsort vetítenek egymásra — különböző sebességgel futó filmszalagokról, különböző alaptónusú, valószerűtlen színekben. Kanóc izmai gépiesen működnek. Távolabb aztán letér az útról és durván felszántott gabonatáblán bukdácsol tovább. A terep tegnap még tarló volt, nemrég pompázó búzatábla, előtte zöld... Aztán egy sodronykerítés hálója állítja meg Kanóc Bálintot. Az egymásba fonódó fémszálak hirtelen megfeszülnek, s mint a cirkuszi gumiasztal a mutatványost, a kerítés hálója úgy löki vissza Kanócot, aki aztán még hosszú ideig elnyúlva, mozdulatlanul fekszik a felszántott tarló hantjai között. Nem telik el egy órányi idő és pirkadni kezd. Kanóc még mindig mozdulatlan, még sokáig az marad, és ezt az időt a szerző arra használja fel, hogy a lehetséges eszközökkel mesélni próbál a hős életének korántsem érdektelen időszakáról — ott folytatva, amikor a hős a már részletesen leírt forgatási
