Irodalmi Szemle, 1981

1981/5 - Varga Erzsébet: Százéves a Slovenské pohľady

idején, mégis fiatal, mert haladó, mert — a legegészségesebb irodalmi törekvések képviselőit juttatván szóhoz — az életes irodalmat, tehát az életet, a holnapot, a jövőt szolgálja.

Annak idején... Igen, annak idején (emlékezzünk e jeles évfordulón a régiekre is!), az indulás éveiben valóban egyetlen generáció — Jaroslav Vlček, Svetozár Hurban-Va- janský, Jozef Škultéty, Pavol Országh-Hviezdoslav nemzedékének — folyóirata volt. Ez a nemzedék nagyon jól tudatosította, hogy az Irodalom területén teljesítendő feladatát nem szabad ösztönösen végrehajtania, hanem hogy át kell gondolnia, elméletileg meg kell indokolnia és a nyilvánosság számára is meg kell fogalmaznia. Ehhez azonban szükséges volt felújítani az irodalomkritikát, az irodalomkritikai gondolkodást, amelynek hiánya feltűnő bélyeget hagyott a szlovák Irodalmi romantika válságának korszakán. A fiatal nemzedék protagonistái tehát mindenekelőtt arra vállalkoztak, hogy rehabilitálják az irodalommal kapcsolatos elméleti és kritikai gondolkodást. 1880 elején Svetozár Hurban-Vajanský és Jozef Škultéty (ez utóbbi B. Tatran álnéven) tanulmánysorozatot tesznek közzé az Orol című lapban Kritické listy (Kritikai levelek) címmel, amelyben fiktív irodalmi levelezés formájában kicserélik — lényegében egyforma — nézeteiket a költészet meg a próza időszerű problémáiról, s amelyben eszmei-esztétikai programjukat is megfogalmazzák. E program tartalmi alapja továbbra is a „nemzeti” eszménye, amely elsősorban a szlovák és a szláv témakör kanonizált követelményében testesült meg; ugyanakkor — az új formai-esztétikai orientáció értelmében — művészi igényeket támasztanak az irodalommal szemben. A kontinuitás fontosságán kívül azt is hangsúlyozzák, hogy szükséges meghaladni az irodalomban elért fejlődési fokozatokat, s hogy meg kell teremteni a valóságábrázolás új költői koncepcióját, amelynek már mellőznie kell a realitás romantikus „deformálásának” közvetítő elemeit (az allegóriát, a szimbólumot), mert a valóság közvetlen művészi „reprodukálásának” elvére kell épülnie.

Ez a nemzedék állt 1881-ben a Slovenské pohľady bölcsőjénél, folyóiratuk születése pedig egybeesett a realista szlovák irodalom első hullámának fellépésével. Mikor 1890- ben Jozef Škultéty átvette Vajanskýtól a folyóirat szerkesztését, csaknem az összes jelentős szlovák írót és publicistát a Pohľady köré tömörítette. Škultéty egyébként nemcsak mint szerkesztő, hanem mint nevelő — a fiatal írógeneráció (mindenekelőtt a kritikai realisták, azaz többek között Ľudmila Podjavorinská, Janko Jesenský, Božena Slan- číková-Timrava, Jozef Gregor-Tajovský, valamint az Ivan Krasko vezette modernek) nevelője — is kiválónak bizonyult. Szerkesztői kvalitásairól egyebek között az a tény tanúskodik, hogy a Pohľady lényegében az ő munkája nyomán lett azzá, amivé lennie kellett: a szlovák irodalom szemléjévé, fejlődésének, változásainak kistükrévé. Škultéty (ösztönösen vagy tudatosan?) már azt a szerkesztői elvet kezdte érvényesíteni, amelyet később Andrej Mráz a nyilvánosság számára is megfogalmazott és tudatosan alkalmazott, s amely tulajdonképpen még napjainkban is meghatározza a Slovenské pohľady arculatát.

Andrej Mráz, akinek működése nyomán a folyóirat életrajzának egyik legszebb fejezete íródott, a következőkben határozta meg az irodalmi folyóirat szerkesztőjének küldetését: „... aktivizálni munkatársait, s alkotásaik közül a legjobb minőségű munkákat részesíteni előnyben, azokat, amelyek irodalmilag és eszmeileg a legprogresszívebb esztétikai és társadalmi szükségleteket fejezik ki. A szerkesztő küldetése: azonosulni az irodalmi fejlődés egészséges tendenciáival és okosan utat törni számukra”. Ezen a meghatározáson manapság sem szükséges változtatnunk, Mráz szerkesztő-eszménye számunkra, mai szerkesztők számára is követendő példakép lehet. Bizonyára érdekes és tanulságos feladat lenne megvizsgálni, hogyan teljesítették vagy nem teljesítették Mráz körvonalazta küldetésüket a Pohľady egymást követő szerkesztői, s hogyan tükröződik mindez a folyóirat egyes évfolyamaiban; persze, ez már külön tanulmányt igényelne, a születésnapi köszöntő keretein minden bizonnyal túlnőne ...

Csakugyan, hiszen tulajdonképpen születésnapi köszöntőt szerettünk volna írni. S íme, a betűk, a szavak tengerében elvesznek az ünnepi érzések, a száz esztendő előidézte meghatottság. De — ha jól meggondoljuk — egy évszázad színe előtt, egy évszázaddal szemtől szemben állva, nem is igen lehet mondanivalónk; talán az is elég, ha tisztelettel, némán fejet hajtunk ...