Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai III. (tanulmány) - Németh István: Hátamba esik, Egy este, A képtelen tiszta vers (versek)
bői / leereszkedett végtelen önmagába” (Crusoe pókja). Ezzel a befelé nyitással kezdődik Varga zarándoklása a Weöres, majd Tandori által kijelölt úton. Varga eddigi műve a harmadik kitörési mód líránk defenzív állapotából. „Valami majd csak megszeli a burkot: / kibukkansz, / leakasztod a tükör mögül a holnapi / világot, / s benne mint arcodban / hazádra lelsz. / (...) Szavak hevernek mészhéjukban. / Izeit lábú verssor hódol a vízözön előtt. / De a homok alatt, a föld méhében / már egy új táj rugdal” (Ars és ars). Tisztelgő verseiben, ahogyan ez ebben a műfajban szokás, saját céljait is megfogalmazza, s mindig ugyanaz a nyitó program. A Két zenei improvizáció (1973) Liszt Ferenc emlékének hódol, a romantikus zene ideális-torz építkezései módszerével, két részben. Az Átirat Beethoven-zenére (1972) egy fokkal elvontabb a Liszt-versnél, de a leírt folyamatokba Varga ugyanúgy a nyílás-zárulás (emelkedés-visszazuhanás) folyamatait kódolta. Mindkét zenei vers — a címzettekhez illő módon — romantikus szövegű, de a második, „torz” részbe oldhatatlan szkepszis itta bele magát, hasonlóan nem zenei tisztelgő verséhez is, amelynek az Adam Clark 1848-ban címet adta (1972). Varga egy „tandoris” szerkezetű versben Petőfi műve előtt is zászlót hajtott, az 1973-as évforduló alkalmából. Korunkat a Petőfiével szembesítvén ő is a Musset-attitűdöt fogalmazta újjá: „Miénk az eseménynaptár mindegyik lapja, / miénk néhány kisszerű fájdalom, az aládúcolt napok, / miénk a számtalan lehetőség”. Ezek után úgy érzi, meg kell kérdeznie: „Mit tegyek most?” A kérdések és parancsok korát éljük, írja, jelezve, hogy költészetének ősmintája csupán a későklásszi'kus, doctusi Alkalosz és Menandrosz lehet, nem a sugarakból lángostort fonó Petőfi. Varga azonban drámai alkat, s nyugodtan jelenti ki: „A szembenézések ideje nem gyötör. / Bárkivel. Bármikor”. Programja változatlan: „Ha keresem kardod, ezért: — (...) felvágni mindent, ami zárt...” — tehát a nyitás. A nem takargatott, hanem ellenkezőleg, hangsúlyozott és történelmi távlatba állított különbség hitelesíti Varga tisztelgését Petőfi műve előtt. A költő helyzetéről beszél a Szarvasvadászat (1975) is, érezhetően nagy, de fegyelmezett és szellemes allegóriába transzformáit indulattal, nemkülönben az Örült Terpszikhoré (1975), mindkettő apokaliptikus ágyazatban: a költészet hiábavaló voltának és halálának víziói. Varga nagy témái a jelenések. Az apokaliptika mint háttér, mint kezdet vagy végkifejlet 1970 után írt verselnek javában ott lappang, de van lírájának egy rétege, ahol a víziók kiteljesednek. Ö honosította meg költészetünkben a prózaverset, ezekben diadalmaskodnak a jelenések. Egy eseménytelen nap (1972) című szövegében megrohanják a szinkronban dúló messzi háborúk látomásai: „Torkaszakadtából üvöltött a virág, reszketett és szerterázta fehér haját (...) A Hatalmas szemei: a csontlukakon — nem a tekintet, a nézés / izzó vaslovak tódultak elő, megpörkölődött, belüket maguk után vonszoló hullákkal a nyeregben (...) A felhők is hiába nyitódtak: öklömnyi csecsemőkoponyákat szórtak a földre”. A Fejezet a romlás képeiből (1974) vízióit Hieronymus Bosch művészete és a Jelenések Könyve ihlette az elaljasult szerelem képeinek megírására, mélyen a végítélet távlatában. Romantikába oltott szürrealizmus, kép és zene, hajlékony nyelv, biztos és nyitott íormaérzék, tudás és fegyelem — Varga doctusi módon sáfárkodik a tehetségével. Varga Imre és a nemzedék lírája forr és alakul; egyeseké talán már közelebb jutott tiszta alakjához, másoké még messzebb jár tőle. Mikola Anikó útja egynemű, és járhatónak látszik. Kulcsár nyelvének higgadnia kell, Tóth László valószínűleg nehéz válaszút előtt áll. Az a kérdés (mindig az a kérdés!) mi történik a lélekben, s a valószínű változást hogyan követi majd a forma alakulása. Varga Imre lírájának hirtelen áradása fölvillanyozó^ a harmadvirágzás irodalmában példátlan jelenség; kérdés, nem kell-e rövidesen szűkebbre venni a medrét, hogy el ne apadjon. A többiek, Kmeczkó, Szitási, Reszeli s az egész első és második nemzedék jövője ugyanígy csupa kérdés, csupa aggodalom. Követtük líránkat, amint elindult a semmiből, olyan visszavetett állapotából, ahonnan talán Európa egyetlen nyelvi közösségének sem kellett még újra fölkapaszkodnia. Figyeltük reményeit és megrendülését, szóltunk indokolt öröméről és naiv tévelygéseiről, láttuk, miikor és hogyan szorult defenzívába, a középnemzedék prózájával együtt, mintegy kát évtizedre, végül azt is megmutattuk, hogy a harmadik korszak főleg a har