Irodalmi Szemle, 1981
1981/1 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai III. (tanulmány) - Németh István: Hátamba esik, Egy este, A képtelen tiszta vers (versek)
madik nemzedék által erőteljesen differenciálni kezdte líránkat, előbb látványosan, a formák, kifejezőeszközök és módszerek világában, majd a költők attitűdjében is, s látni véljük, hogy évtizedünk kezepe felé lassan a második nemzedék is attitűdöt és formát vált. Ebben a harmadik korszakunkban offenzív attitűddel, talán új, drámaibb líra fog születni tájainkon. Hogy megél-e majd ez az új attitűd, nem zuhan-e vissza depressziójába, nem rajta múlik. Létezése mindenképpen új, aktív nemzetiségi magatartást jelezne, erre pedig ugyancsak szüksége volna társadalmunknak. A differenciálódás mértéke és jelentősége azonban megköveteli, hogy az (hamarosan huszadik születésnapját ünneplő) Irodalmi Szemle mellett a harmadvirágzás rég esedékes második lapja is megkezdje életét, nem kizárólag az új nemzedék folyóirataiként, hanem mint a születő új erők, a várható újabb kirajzások — esztétikai igények és kritikai szükségletek bátor, kezdeményező kedvű támogatója. Egyetlen irodalmi lappal mind az aktivizálódás, mind a differenciá- ció hosszabb távon lehetetlennek látszik. Tény, hogy az Irodalmi Szemle a harmad- virágzás integrációs folyamatának lapja volt, s a fordított menetet láthatólag nem tudja sem igazán vállalni, sem kellő mértékben támogatni. Líratörténelmi vázlatomban azt kívántam bizonyítani, amit a harmadvirágzás eddigi folyamatában hitem szerint helyesen látok: az integrációt, irodalmunk izgalmasan egységes arculatának kialakulását és létezését, a költők életkorától függetlenül, egy sajátos közös attitűd jegyében. Éppen ezért az egyéni vonások fölmutatását e helyen harmadrendű föladatnak tekintettem. Végül is az egy államközösségben, egy nyelven írott szépírói munkák kisebb-nagyobb tömegét mindig a valamennyi műben megnyilatkozó közös karakter emeli irodalommá, ezért minden átfogó munkálkodásnak legelőször azt kell kiderítenie. Lássuk hát bizonyítottnak, hogy van csehszlovákiai magyar költészet s ezen a nemrég indult differenciálódás sem változtat — ellenkezőleg: minden széthajló ág közös törzsből sarjad, s közös alapjellem vonásait a növény valamennyi része magán viseli. Nemcsak egység, hanem sokféleség nélkül sincs eleven irodalom. Egy vízió: a folyondárszulák rajza. Összefutó vonalak: a gyökérzet. Eredője a szár, amely csupaszon kúszik, később levelek és virágok ágaznak le róla, újabb szárdarab, újabb levelek és virágok, ad infinitum, ősz beálltáig. A sárgásbarna gyökérzet, a zöld szár és a rózsaszínbe hajló fehér mind ugyanaz a folyondárszulák. Ámde ez a virág más példabeszédre is alkalmas. A folyondárszulák vadvirág. Gyöktörzse mélyen és hosszan befúrja magát a talajba, s hiába kaszálják le vagy tépik föl, mindig kihajt. Bódító illatokkal nem hivalkodik, de olykor, egy-egy szerencsés pillanatban meglepi azt, aki kíváncsian és elfogulatlanul föléje hajlik. Utak mentén nő, kerítéseken, mindig periférián, inter helyzetben. Ű a határ. Minden erőfölöslegét tölcsér- szirmainak színezésére fordítja. Csak árnyalatai vannak, a fehér és a rózsaszín között, de ahogy az illatával, ugyanúgy színeivel is meglep néha: egyik-másik tölcsére már- már piroslik. A csupasz létezés makacs és kitartó ösztönével, egyszerű szépségével. Ilyenformán látszik e pillanatban a mégis, harmadszor is virágzásnak indult, újra eleven csehszlovákiai magyar költészet és irodalom. ( 1976 /
