Irodalmi Szemle, 1981

1981/1 - Koncsol László: A harmadvirágzás korszakai III. (tanulmány) - Németh István: Hátamba esik, Egy este, A képtelen tiszta vers (versek)

A Jelenlét (1975) ugyancsak szintézis, de ez már nemcsak a kenyér és a mohó fogak, hanem az elmélkedés motívumait is megszólaltaja. Érdekes eleme Tóth kompozíciójának az átértelmezett Ithakamítosz. Tóth hőse nem gyarmatosít, mint Odüsszeusz, s ebben irodalmunk közös hős-mintájához hasonlít; — utaltunk már erre többször is, Duba tárgyalásakor a legnyomatékosabban. Tóth odüsszeuszi kalandja egészen más természetű, sokkal inkább megfelel Joyce Ulysses-képletének, mint a homéroszi ősváltozatnak: „egy barlangban, / egy rosszul fűtött / szobában, egy ölelésben, / egy istenben és egy halálban, / a hajnali rímek s a rímtelen bokrok közti dadogásban” él és mozog, zuhanó madarak között, egy leépülő és kiürülő tájban. Tóth vér- és kínesőt, vérözönt jövendöl, de (Noé-mítosz!) a nyelv bárkáit (szavait) szegezi sziembe vele. Agyagos földet jövendöl

— ez ellen a kenyér mítoszát vonultatja föl. Jönnek a fogak, futurisztikus vízióban önmagukat megsokszorozva, a szubjektumot a „kenyérben” törve előre visszavezetik „Ithakába”, hazai őseihez.

Mikola Anikó (1944) a csoport egyik legkorábban indult képviselője. Tóth Lászlóé mellett az antológia óta az ő világképe változott a legkevésébé — szinte semmit sem változott. A formát, saját szabad formáját azonban egyre biztosabb érzékkel tökéletesíti. Mikola Anikó a tehetség mellé a készséget is megszerezte, hogy idejekorán remeket alkosson. Antológiás verseinek jelentős hányada még stílromantikus, ezekben a cseh metaforások közvetett hatása alatt áll, s a moralizálásra is hajlik, de mihelyt a személyesből és konkrétból sikerül az általánosba emelkednie, tiszta és hibátlan költészetet épít.

Az antológia megjelenése után Mikola Anikó sokáig hallgat, illetve prózát ír, és dél-amerikai költőket fordít, de az 1973—75-ös évek új inspirációkat, tiszta ihletet hoznak. Ez az ihlet már korábban is létrehív egy-két remeket; a Magányunk próbája (1966) közülük a legkevésbé vitatható: arisztokratikusan ritmizált tiszta képek az elszakadásról és a fájdalomról. Hat év múlva egymást követik remek tájvíziói. A Nyári impressziók (1973) a vegetáció és a gyorsan múló élet jelképsorozata. A Vízió (1973) egy belülről támadt csapásnak, a dolgok belső feszültségeiből kitörő „görgetegének remekmívű tablója. Tóth László verseinek dinamizmusa, ha csak az ösztöni szféráig is, pozitív irányú — Mikola Anikó munkáiban mindig a pusztulás folyamata áll előttünk, résznek vagy egésznek leépülése, tragédiája, negatív dinamizmusa. A Télutó (1974) is remekmű. A versalany egy benső erdőt jár: „Most újra visszatérek. Tavaszt még nem / láttam ezen az erdőn. Itt mindig tél / volt, amikor erre jártam...” Mikola néhány apró licenciával átemel egy sort Vörösmarty EZőszőjából: ez is jelzi ihletük rokon természetét. Hiába a koratavaszi eső, a táj élettelen: „A télutó még nem érti a felhők forradalmát”. Erdő-vers a Vihar előtt is (1974), a benső vidék nyugalmát balsejtelmek zavarják, a szubjektum egyszerre tart a lelkiismeret és a gyilkos emlékek viharától. A Holtág-sirató (1974) pozitív és negatív értéket (eszményt és valóságot) állít szembe egymással. Az Elmenvén a fák (1974) szintén sirató vers — a kényszerű halállal haltakat vagy a meg sem születetteket gyászolja.

1975-ös versei változatlanul apokaliptíkusak. A Mikor az építményben úgy borul föl a világ rendje, hogy az okozat (az „építmény”) föllázad az ok („építője”) ellen. Az utolsó a romantikus költői pálya hiábavalóságát fogalmazza meg.

Kulcsár Ferenc (1949) az antológia megjelenésének évében, 1970-ben írta Nyílt levél című verses válaszát a nemzedéket ért támadássorozatokra egy idős, nagy érdemű kritikusuknak. A vers nem került át az Irodalmi Szemléből sem az antológiába (ahhoz későn jelent meg), sem a költő első kötetébe, pedig fonltos vers. Kulcsár versében is fölbukkan a nemzedéki jegynek is tekinthető „tükörtelen üres szoba”, ahol a hős „majdnem meztelen” dolgozik, őrizve mégis ezt a különös édent, mert legalább ezt a majdnem-semmit — a magáénak vallhatja a világból. (Második kötetének címében — Edennek neveztem, 1975 — talán erre céloz Kulcsár.) Kulcsár verseiben a pozitív pólus is jelen van, mozgás, akarat, szembeszegülés vagy program formájában.

Az ő szövegei már az antológiában is romantikusan polarizált belső szerkezetükkel tűntek ki. Igaz, hogy a szubjektum és a világ alapviszonya nála is ugyanolyan, mint Bábinál („... fiatal nap vagyok, / a mindenség jön ellenem” — írja Hajnal című versében), de magatartása ellentétes a Bábi-féle szubjektuméval: „Nem / Nem térdepelek a távolság elé / Mondom: én nem félek”. (Híd/. Kulcsár azonban még ennél is tovább